Ázem és a tündérkisasszony
Amint Ázem és az öreg egyedül maradtak, előhúzott Bharam az inge hasadékából egy trombitát, jó erősen beléfújt, s hát egyszerre lett olyan kavarodás, lárma, sötétség, hogy Ázem a bámulattól nem tudott hová lenni. Leereszkedett elibük egy nagy gomolygó fekete felhő, kavargott, sistergett egy kicsit, azután eltűnt, s helyette ott maradt három óriás teve. Az egyik megvolt rakodva mindennel, ami csak utazáshoz szükséges, a másik kettőnek pedig nyereg volt a hátán. Az öreg intett Ázemnek, hogy üljön az egyikre, ő meg felült a másikra, s elindultak, de olyan sebesen, hogy Ázemnek a feje is elszédült bele. Nyolc napig utaztak már villámgyorsan, de semmi különöset nem láttak útjukban. Hol pusztán, hol erdőben haladtak. A kilencedik napon Ázemnek a messze-messze távolban feltűnt egy igen ragyogó, tündöklő valami. Gondolkozott, vajon mi is lehet az ebben az ember nem lakta vidéken? Hát amint közelebb érnek, egyszerre csak szeme elé tűnik egy gyönyörű kastély, amilyent még világon való életében sohasem látott. Arany volt ez a palota, drágakő az ablaka, a palota körül gyönyörűséges fák, földig hajlott az águk: annyi volt rajtuk az ezüst gyümölcs. Hej, szeretett volna Ázem, ha csak egy percig is, bekukkintani a vár kapuján, de az öreg varázsló hajtotta a tevéjét, ahogy tudta, s az Ázemé meg futott utána. Mikor már jó messzire voltak a vártól, megkérdezte Ázem, hogy miért nem pihentek meg ezen a gyönyörű helyen? Azt felelte az öreg: