Hej csicsija, hej babája

Olvasási idő: 3 Perc

Vadon erdő rejtekében, cseresznyefák sűrűjében csörgedez egy apró patak, langyos szellő lágyan ringat kékes tavat.

Faluvégi kis kunyhóból, rozogácska vityillóból előkukkan jámbor öreg Nagahide, kivánszorog ráncos arcú, petyhüdt ajkú felesége.

– Siess öreg, sűrű sötét erdőcskébe, rőzsét szedni lombos ágak legmélyébe. Fujja dalát szilaj Szellő, hűvösödik, Ősz-Istenke nagysietve közeledik.

Jámbor öreg Nagahide fogja botját, vállra veti hátizsákját, lépked lassan, óvatosan és útjában hol meginog, hol megroggyan. Lohol, baktat ágas-bogas erdő felé s odaér egy csörgedező, messze kéklő patak elé. Fáradt testtel, szomjú ajkkal, görnyedező vén vállakkal, megpihen hűs vize partján, elandalog kéklő habján.

– Fáradt csontom pihenhess meg, szomjú ajkam enyhülhess meg – szól apóka s vágyó szeme tekintése rá-rátapad lágyan ringó tó tükrére.

Edénykéjét gelebéből előszedi, tó vizébe szép lassacskán bemeríti, mohón nyeli forrás nedvét, Víz-Istenke csodatévő hűvös cseppjét. S amint habzsol, amint kortyint s amint térül s megint hörpint, egyszeribe mintha erő, varázserő szállna bele s minden íze, porcikája új erőre ébredezne. Villámfürgén talpra pattan, derekában egyet roppan, izmossá lett erős karját kifeszíti, fürtös fejét hátraszegi, lép egy-kettőt lábfeszítve, néz egy-kettőt szemmeresztve.

– Né, te legény – csodálkozik s azt hiszi, hogy állta helyén álmodozik. Belébámul kéklő patak víztükrébe, ránéz karcsú termetére, nagyot kiált ámultában, vígat kurjant bámultában:

– Né te legény – csodálkozik s azt hiszi, hogy állta helyén álmodozik. Még egy kortyot patakjából, még egyet húz hűs habjából s rápillantván tükörképre, tükörbeli termetére, nagyot kurjant ámultában, fürgét rikkant bámultában. Szálas, vállas a dereka, erőt duzzad két vaskarja, hajafürtje sötétellő, szemepárja parázstűzként fénylövellő.

– Még egy kortyot, csak azért is, ha mingyárt száz ősömért is – szól a legény szilajkodva, forrás vizét telimarok szipogatva.

S amint eszmél s gondolkodik s erejében ifjúhodik, eszébe jut anyókája, kunyhóbeli vén csonttá lett éltepárja. Kapja magát, szívig érő ifjúságát, otthon terem egy-kettőre, délidei delelőre.

– Hol vagy, anyjok? – harsog hangja és anyóka száját tátja, hallván ura érces hangját, látván legény ábrázatját.

Észbekapott Nagahide, visszaeszmél patak csodás cseppjeire, vére lángol, szíve dobban, szól a szava csengőn, vígan:

– Vadon erdő rejtekében, cseresznyefák sűrűjében csörgedez egy apró patak, langyos szellő lágyan ringat kékes tavat. Siess, anyjok, hűs patakhoz, tükröződő hegyi tóhoz, kis kortyonként ezüst vizét, szürcsölgessed csoda nedvét. Fakó hajad megfeketül, alvadt szemed kifényesül, selymest simul arcod ránca, visszaszáll rád derekadnak ingó-bingó karcsúsága.

Les a szóra, hívságosra, néz urára, szép szálasra, abbahagyja minden dolgát, apró-cseprő bajlódását. Csuprot ragad két kezébe, kibotorkál zöld mezőre, mély erdőben tócsa mellé s odaér egy csörgedező patak elé.

– Jaj, csontjaim – hippeg-huppog, egyet köhint, kettőt cuppog, odaroskad tó partjára, bűvös forrás igéretes mámorára. Sebbel-lobbal nyel egy kortyot s félrecsapott tincset kontyot. Égőn áhít másik kortyra, s tó vizében rápillant egy hajnalodó ifjú arcra. Mintha erő, ifjú erő szállna bele s minden íze, porcikája új erőre ébredezne. Fürgén-hetykén talpra szökken, lábujjhegyen lengét libben, egyre jobban karcsúsodik, halvány arca rózsaszínre pirosodik.

Né te lányka – kiált egyet s azt hiszi, hogy új életre éledezett. Még egy kortyot szénhajáért, apró kézért, apró lábért, egyet meg a szeme mián s ámul-bámul visszatérő ifjúságán. Fakó haja feketedik, borús szeme fényesedik, selymest simul arca ránca s mintha visszaszállna rája derekának ingó-ringó karcsúsága.