Ázem és a tündérkisasszony
Ázem könyörgött, hogy ne hagyja ilyen csúfosan elpusztulni, de az öreg varázsló csak annyit mondott:
– Ne hidd, hogy olyan bolond vagyok! Csak az kéne, hogy magammal vigyelek, mikor tudod a titkomat!
Ezzel felszállott tevéjére és sebesen elvágtatott. Ázem szomorúan nézett utána, ameddig csak láthatta, aztán nagy szívbeli fájdalomtól aléltan esett le a földre. Igy feküdt a szegény ifjú sokáig, míg az éhség fel nem keltette aléltságából. Felkelt, elmondta imáját, s megette azt a kis kenyeret, amit magával hozott. Egy kicsit helyre jött a sovány ebédtől, s elindult, hátha találna valami utat, amelyen megszabadulhat erről a borzasztó helyről. Sehol még egy ösvény sem volt. Olyan volt ez a hegy, mintha a halottak országa lett volna. Eljött az este is nemsokára, s Ázem fekvőhelyet keresett magának. Félt az erdő vadjaitól, nem mert a földön megpihenni, hanem felmászott egy hatalmas nagy fára, lefeküdt egy ágra, s nemsokára el is aludt a nagy fáradtságtól.