Ázem és a tündérkisasszony
Ázem örömmel maradt ott a két testvérnél. Alig volt valami dolga a ház körül. Legtöbbször a kertben sétálgatott a leányokkal, s úgy megszerették egymást, mintha csakugyan testvérek lettek volna. Csak egyen csudálkozott Ázem, azon, hogy volt a napnak egy órája, mikor őt a leányok bezárták egy szobába, honnan semmit sem láthatott, semmit sem hallhatott abból, ami a palotában történik. Kiváncsi volt Ázem, s egyszer, mikor a lányok bent feledték a kulcsot a zárban, kiugrott az ajtón, leszaladt a kertbe, s elbujt a bokrok mögé. Onnan nézett a tó felé, amely a kert közepiben volt, s ahol olyan gyönyörű leányok fürödtek, hogy az égnek angyalai sem lehettek szebbek azoknál. Különösen egy tetszett meg Ázemnek olyan erősen, hogy meg se tudott mozdulni a nagy csudálkozástól: mind azt nézte, bámulta. Egyszerre csak kikeltek a leányok a fürdőből, könnyű ruháikat magukra kapkodták, s huss, elrepültek, fel, fel a magas levegő égbe, hogy Ázem egy perc mulva egyet sem látott közülök. Sokszor megszökött a bezárt szobából Ázem, hogy láthassa a tündérszép leányt, de egyszer aztán, míg odajárt, észrevették a testvérek, hogy Ázem nincs sehol, mennek, keresik, kutatják, s meg is találják. Hej, haragudt a két leány Ázemre, hogy még ezt a kis parancsot sem tudta megtartani! Szidták, ahogy tudták, ilyennek, olyannak, de Ázem letérdepelt eléjük s így szólott hozzájuk: