Ázem és a tündérkisasszony
– Fenséges asszonyom, – szólalt meg aztán az asszony – ha te így elcsudálkozol a szépségemen, mikor ebben a ruhában látsz, hát akkor, ha a tündérruhámba öltözném, milyen szépnek találnál! Parancsold meg a férjem anyjának, hogy adja elő azt a ruhát, majd meglátod, nem bánod meg.
Szobeida olyan kíváncsi lett a tündérruhára, hogy rögtön elküldötte az öreg asszonyt érte. Hej, szegény asszony, most kezdett búsulni igazán! Lám, akárhogy ígérte, nem birta megtartani az ígéretét, oda kell hogy adja a ruhát, s Isten tudja most már, hogy mi lesz. Nagy szomorúsággal elvitte a ruhát, Szobeida kezébe adta, s hát az alig tudott betelni annak a nézésével, olyan finom, gyönyörű szövetből volt az szőve! Mikor odaadta Ázem feleségének, hogy vegye fel, az csak úgy ragyogott az örömtől, hogy ismét a kezében van a tündérruhája. Futott nagy sebesen, felvette a ruhát, s amint nagy hirtelen felöltözött, szaladt be a szultánnő szobájába, aztán fogta a két fiát a két karjába, kiment az udvarra s huss, egy szempillantás nem telt belé, felrepült a magas levegőégbe. A szultánnő, az öreg asszony szinte megnémultak az ijedtségtől. Aztán kapkodtak utána, de úgy lebegett, repkedett felettük, hogy sehogysem tudták megfogni. Mikor már jó magasra reppent, úgy, hogy semmiképen sem érhették volna utol, visszakiáltott az öreg asszonynak: