A serteruhás gyermek
– Bárcsak adna nekünk az Isten egy gyermeket, azt sem bánnám, ha olyan durva és kemény sörtéje lenne is, mint egy disznónak!
Alig mondta ezt ki, lám, a kondából kivált egy fiatal malac, odafutott hozzájuk, és hízelgően dörgölőzött az öregekhez, többet aztán el nem mozdult mellőlük. Így hát azok látták, hogy vágyuk teljesült.
Odavették a kismalacot a szobájukba, mintha csak saját édes gyermekük lett volna. Gondoskodtak róla, zsemlével és tejjel etették, és puha ágyat vetettek neki. Reggelenként, mikor kihajtották a kondát, és megszólalt a kanászkürt, nem bírt a kismalac megmaradni otthon, ilyenkor tehát kiengedték, hogy a többi disznóval együtt futhasson a legelőre. Esténként azonban mindig hazatért, és ilyenkor az ember meg a felesége dédelgették, a malac pedig röfögött örömében. Az volt azonban a különös, hogy a malac beszélni is tudott, mintha csak ember lenne. Igen lassan nőtt, és csak tizenhét esztendő múlva lett belőle kifejlett nagy kan. Ekkor történt, hogy egy este a házaspár így beszélgetett: kihirdette a király, hogy egyetlen leányát ahhoz adja feleségül, aki három feladatot meg tud oldani, de még egyetlen olyan királyfi sem akadt, aki kiállta volna a három próbát.