A serteruhás gyermek
– Hát élsz, drága gyermekem? – szólította végül a királyné.
Erre felébredt a királyleány vidáman és boldogan. A királyné nyomban szeretett volna mindent megtudni, sokáig azonban egyetlen szót sem tudott kicsalni a leányából. Végül azonban mégis megszólalt a királyleány nagyon halkan, bizalmasan:
– Ne félj, anyám, a férjem nem vadkan, hanem csodálatosan szép, aranyhajú királyfi, a sertés külsejét lerázza magáról, mikor az ágyba lép.
Ezt hallva, az anyját elfogta a kíváncsiság, és a következő éjszaka vigyázott, hogy el ne aludjék, s egy falrepedésen át belesett a hálószobába. Így aztán meggyőződhetett róla, hogy a leánya igazat mondott. Mikor aztán hajnalban megszólalt a kanászkürt, és a királyleány férje újra magára öltötte sertés külsejét, és kifutott a kondához, a királyné nyomban a leányához sietett, és mosolygó arccal így szólt hozzá: