A serteruhás gyermek
– Várj csak, gyermekem! Nemsokára egész naphosszat teljes szépségében láthatod majd a férjedet. Hogyha ma este hazatér, és elalszik az ágyban, megrakatom a kemencét, és beledobom a serteköntöst, akkor azután olyannak kell maradnia, amilyen a valóságban!
A királyleánynak megdobbant a szíve örömében és aggodalmában. Akarta is, nem is, amit az anyja mondott, mert közben férje tilalma járt az eszében. Anyja azonban addig beszélt neki, míg végül is megnyugodott.
Így történt azután, hogy azon az éjszakán, míg a királyleány férje aludt, elvették a serteköntösét, és elégették a kemencében. Másnap hajnalban, mikor a kanászkürt újra megszólalt, felugrott a királyfi, de hiába kereste serteruháját. Végül észrevette, mi történt. Akkor egyszeriben nagyon elszomorodott, és fájdalmas panasz tolult az ajkára: