A serteruhás gyermek

Olvasási idő: 12 Perc

Egyszer egy királynő a palotája előtt ült egy nagy hársfa alatt, és az almáját hámozta. Hároméves fiacskája körülötte játszadozott, és ő is szeretett volna egy gerezdet kapni az almából. Mivel azonban anyja nem adott neki, hát felszedte az almahéjat, és azt majszolgatta. Meglátva ezt a királynő, megfeledkezett magáról, és dühösen rákiáltott:

– Ej, bárcsak malaccá változnál!

És lám, a kis királyfi abban a pillanatban malaccá változott, és röfögve kiszaladt az utcára a konda után.

Élt abban az időben az erdő szélén két szegény ember, azoknak nagyon fájt, hogy miért nincsen gyermekük. Éppen kint ültek este a házuk előtt, amikor a disznókat hazafelé hajtották. Akkor az asszony így szólt az urához:

– Bárcsak adna nekünk az Isten egy gyermeket, azt sem bánnám, ha olyan durva és kemény sörtéje lenne is, mint egy disznónak!

Alig mondta ezt ki, lám, a kondából kivált egy fiatal malac, odafutott hozzájuk, és hízelgően dörgölőzött az öregekhez, többet aztán el nem mozdult mellőlük. Így hát azok látták, hogy vágyuk teljesült.

Odavették a kismalacot a szobájukba, mintha csak saját édes gyermekük lett volna. Gondoskodtak róla, zsemlével és tejjel etették, és puha ágyat vetettek neki. Reggelenként, mikor kihajtották a kondát, és megszólalt a kanászkürt, nem bírt a kismalac megmaradni otthon, ilyenkor tehát kiengedték, hogy a többi disznóval együtt futhasson a legelőre. Esténként azonban mindig hazatért, és ilyenkor az ember meg a felesége dédelgették, a malac pedig röfögött örömében. Az volt azonban a különös, hogy a malac beszélni is tudott, mintha csak ember lenne. Igen lassan nőtt, és csak tizenhét esztendő múlva lett belőle kifejlett nagy kan. Ekkor történt, hogy egy este a házaspár így beszélgetett: kihirdette a király, hogy egyetlen leányát ahhoz adja feleségül, aki három feladatot meg tud oldani, de még egyetlen olyan királyfi sem akadt, aki kiállta volna a három próbát.

Hát lám, ezt hallván, egyszerre csak nyílegyenesen feláll az ő malacfiuk, és megszólal:

– Apám, vezess el engem a királyhoz, és kérd meg számomra a leánya kezét!

De az ember annyira megrémült ekkora vakmerőség hallatán, hogy még a lélegzete is elállt egy időre.

– Hová gondolsz, fiam? Mit tenne velem a király, ha ilyen kéréssel merészelnék elébe állni?!

A sertésfiú azonban nem állt el a kéréstől, hanem egész nap kiáltozott és röfögött az öreg fülébe:

– Apám, gyere, menjünk el a királyhoz! Tovább már nem tudok várni! Jöjj hát, s hidd el, nem történik semmi bajotok!

Végül is engedett az ember, elbúcsúzott a feleségétől, és elindultak a király székvárosa felé. Oda értek a királyi kastélyhoz, ki is nyitották előttük a kaput, a sertést azonban semmiképpen sem akarták beengedni, de az áttört az összes őrök között egészen a király előszobájáig. Itt azután megállt.

Az ember reszketve lépett a király elébe, és megkérte a fia számára a hercegnő kezét.

– Hozd be hát a fiadat, hadd lássam!

Amikor aztán a paraszt kinyitotta az ajtót, a vadkan hangos röfögéssel berontott.

– Mi ez? – kiáltotta dühösen a király. – Ez lenne a fiad?