Giufa
– Hallod-e, hé, az anyám azt üzeni neked, hogy ezt a vásznat fesd olyan színűre, mint amilyen a kabátod. Néhány nap mulva visszajövök, aztán majd elviszem. – Azzal letette a vásznat a kőrakásra s hazament.
Kérdi otthon az anyja:
– Hová vitted a vásznat, Giufa?
– Hát én bizony, amint mentem a réten, találtam egy nagy kőrakást, ott ült valaki, akinek szép zöld kabátja volt. Gondoltam, ennek bizonyosan festőnek kelle lenni: nála hagyom a vásznat.
– Ó, te bolond, te, – sopánkodott az anyja – hogy tudtad otthagyni? Eddig bizonyosan elvitte onnan valaki a vásznat! Rögtön szaladj utána!
Giufa vissza is szaladt a kőrakáshoz, de bezzeg, hogy híre-nyoma sem volt a vászonnak. Hanem a gyík, az ott volt a kőrakáson, játszadozott, futi-futi-futkározott.