A szerencse városa

Olvasási idő: 4 Perc

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legényecske, Róbert volt a neve. A falujától még húsz mértföldnyire sem volt oly ügyes fiú, mint amilyen ő volt. Egy este Róbert a társaival kiment az erdőbe, ott nagy tüzet gyujtottak, köréje telepedtek s hallgatták nagy csendben egy öreg katona meséjét. Az öreg katona, akinek arcát beforradt sebek borították, a szerencse városáról mondott mesét a fiúknak.

– Ez a város – mesélte a katona – olyan magas hegy tetején épült, hogy még a madár is elfárad, mire odaér. S hej, mi tenger arany, ezüst, gyémánt van ott! Az ott lakó emberek azt sem tudják, mit kezdjenek azzal a rettentő sok kinccsel. A házakat aranyból, a várakat ezüstből építették, a hajókat pedig gyémántból faragták ki. Az utcák vert arannyal vannak kikövezve. De van is ott tisztaság! Ha a kocsik felverik a port, az is csak aranypor, összesöprik s beleöntik a csatornákba. De mit ér ez a rettentő nagy gazdagság, ha idegen embernek nem lehet része abban! Nem ám, mert senki lélek még nem tudott eljutni abba a városba, oly nehéz az útja. Hej, pedig de sokan próbáltak szerencsét!

Róbert csupa szem és fül volt, s mikor az öreg katona bevégezte a mesét, izgatottan kérdezte:

– Bácsi! Ismeri-e maga az utat, amelyik ahhoz a csuda városhoz visz?

– Azt hiszem, igen, – válaszolt az öreg – de nem tanácsolom neked, fiam, hogy szerencsét próbálj.

– Miért?

– Azért, fiam, mert az az út hosszú is, sziklás is. Én is elindultam egyszer, de már az első nap visszafordultam. De ha nem hallgatnál rám s megpróbálnád a szerencsét, két utat is mutathatok, odavezetőt. Az egyik széles, sziklás út, tele kavicsokkal, mik véresre sebzik a lábadat s halálra fárasztanak. Még ha ki is bírnád ezt az utat, oly hatalmas ellenségek támadnak rád mindenfelől, hogy azokat ugyan soha le nem győzöd. S ha legyőznéd is, mit érnél vele? Mire a szerencse városába érsz, olyan öreg ember leszel, hogy semmi örömed sem lesz a tenger kincsben. A másik út keskeny és sima, de…

– Ne mondjon többet, bácsi, – szólt közbe Róbert – a másik úton indulok el, akármi vár reám a végén!

– Jól van, jól, – mondta az öreg katona – adja Isten, hogy meg ne bánd az elhatározásodat. Én megmutatom az utat.

Az öreg katona Róbertet beleállította az útba, ez meg vidáman elindult a szerencse városa felé. Ment, mendegélt s két nap multán egy széles pataknak a partjához ért. A patak partján egy csónak volt kikötve s abban egy néger óriás ült.

– Ez az út visz a szerencse városába? – kérdezte Róbert.

– Ez, fiacskám, csak át kell ám jutnod ezen a patakon.

– Hát akkor légy olyan jó és vigy át engem.

– Szívesen, – mondta az óriás – de van-e öt aranyad?

– Öt arany? Sohasem is volt s nem is lesz talán soha. Bizony, ilyen szegény fiút ingyen is átvihetnél.

– Sajnálom, fiacskám, de ingyen nem vihetlek át. Ha nincs pénzed, engedd meg, hogy a szívedből vágjak ki egy darabocskát s akkor átviszlek.