A világlátott békák

Olvasási idő: 2 Perc

Volt egyszer két béka. Az egyik Oszaka város mellett lakott egy gödörben, a másik pedig Kiotó mellett egy patakban. Mit gondoltak, mit nem, mind a kettőnek nagy kedve kerekedett, hogy világot lássanak. Az egyik béka, amelyik Kiotóban lakott, szerette volna látni Oszakát; a másik pedig, amelyik Oszakában lakott, az meg szerette volna látni Kiotót, a Mikádó városát. Egymást nem ismerték, soha egymásnak hírét sem hallották s íme, mégis egyszerre, egy pillanatban gondoltak erre az utazásra. Egy órában indult mind a kettő a nagy útra. Mentek, mendegéltek, hát bizony csak lassan haladtak s merthogy volt egy szörnyű magas hegy is a két város között, bizony sok idő telt belé, amíg annak a magas hegynek a tetejére kiértek, de bezzeg elcsudálkozott mindkettő, mikor a hegy tetejére kiértek s ottan meglátták egymást.

– Adj’ Isten, – köszöntötte az egyik béka a másikat.

– Adj’ Isten! Hát te hová indultál, testvér?

– Én bizony – mondotta az egyik, amelyik Kiotóból indult – szeretném meglátni Oszaka városát.

– Ugyan bizony? Na lám, én meg Oszakából indultam azért, hogy lássam Kiotót, a Mikádó híres városát.

– Ejnye, de jó!

– Ugye, de jó?

Ott mindjárt leültek, megbarátkoztak, ettek-ittak, mulattak, még táncra is kerekedtek. Tánc után pedig leheveredtek a jó magas fűbe s pihentek, aztán elkezdettek beszélgetni:

– No lám, – mondotta a kiotói béka – erről a hegyről jól lehetne látni mind a két várost, hogyha fel tudnánk állani a lábunkra.

– Hiszen azt megtehetjük – mondotta az oszakai béka – álljunk fel a hátulsó lábunkra, az első lábunkkal öleljük által egymást, fogódzunk jó erősen egymásba; te nézz Oszaka felé, én nézek Kiotó felé; akkor legalább nem kell tovább fáradnunk; anélkül, hogy odamennénk, mind a ketten látjuk egymásnak a városát.

Tetszett a terv. Egyszeribe talpra ugrottak, felálltak, összefogództak s néztek, néztek, egyik erre, másik arra. Az ám, csakhogy a fejüket amint felemelték, mind a kettőnek a szeme hátrafelé fordult. A kiotói béka, amelyik háttal volt Kiotónak, Kiotót látta; az oszakai béka az meg Oszakát látta.

– Ni, te, ni, – mondotta a kiotói béka – hiszen Oszaka épen olyan város, mint Kiotó!

– No, hallod, – mondotta az oszakai béka – engem is öl a csuda, hiszen Kiotó épen olyan, mint Oszaka. Na, ezért igazán kár volt kimászni ennek a hegynek a tetejére.

Le is mondottak egyszeribe arról, hogy tovább menjenek. Még jól kimulatták magukat, ettek, ittak, pihentek egyet, azzal aztán szépen elbúcsúztak egymástól: a kiotói béka ment haza Kiotóba; az oszakai béka ment haza Oszakába. Otthon mind a kettő elmondotta a többi békának, hogy Kiotó épen olyan, mint Oszaka, Oszaka olyan, mint Kiotó és soha, de soha, haláluk napjáig senki el nem tudta hitetni velük, hogy bizony Kiotó nem Oszaka és Oszaka nem Kiotó.

Itt a vége, fuss el véle.