A kigyóbőr
– No szívem szép szerelme! mondja a királyné, ha te engem megátkoztál: én is megátkozlak téged! Imre, felhasadt az én ujjam vége s kibuggyant piros vérem fehér ingedre hullt: ezt a három csepp piros vért mindaddig viseld az ingedben, míg én azt saját kezemmel ki nem mosom; ha pedig ezt az inget elvetnéd: az a piros vér homlokodra hulljon s ott száradjon meg. – A csodaszülött fél-kigyó, fél-ember pedig ködalakban mint pára, mint fűst eltűnt s ott hagyta a feleségét.
Már hét esztendeje, hét hónapja, hét hete, hét napja s hét órája múlt el annak, hogy eltűnt a fiatal királyné férje; már ugyanannyi idő óta érezte magát anyának, a nélkül, hogy eltudta volna szülni magzatait: pedig még eddig se hírét, se nevét nem hallották a csodaszülött fél-kígyó, fél-embernek; pedig fütül-fától tudakozták; pedig követeket is küldtek a világ négy iránya felé s ezek is már mind visszatértek s egy se hallott felőle semmit.