Urasima vízországi szelencéje

Olvasási idő: 5 Perc

Híres halász Urasima, Nippon-világ annak tudta, annak hítta; jól ismerték párja ritka ügyességét, teste, lelke derékségét. Tajték habján tengereknek, hullám hátán mély vizeknek napestig elhalászgatott, hálót vetett, halat fogott.

Csendes őszi alkonyatkor, bíborszínű napnyugatkor, csónakjában egymagában Urasima, indul ismét partnak vissza. S amint evez messze nyúló földje felé s közeledik szigetkéje partja elé, gyereksereg éktelen mód sikoltozgat, ricsajt csap és rikoltozgat. Óvatatlan teknősbékát vettek észre, jómagával tehetetlen került kézre; szegény béka páncélhátát hol kézzel, hol bambusznáddal egyre-másra náspángolják.

Híres halász Urasima, rákiált a pulya-hadra:

– Ártatlankát mért bántjátok? Teknőjét mért paskoljátok? Engedjétek el vizébe, vízi szirtek közelébe.

– Mi fogtuk ki, mi találtuk, rejtekhelyét napok óta mi kutattuk.

– Ne bántsátok páncélhátát, megajánlom igaz árát.

Kap a pénzen gyereksereg s nagyvígan elpenderednek; jót kacagva tréfájukon, pórul járt kis békájukon.

Urasima fogja szegényt, simogatja csont teknőjét, cirókálja két kezével, mirókálja beszédével:

– Idejében közeledbe ha nem jövök, még ott találsz elpusztulni kezük között; széjjeltörik teknőcskédet, megkínozzák ártatlanka lelkecskédet. Siess vissza szirtekalji otthonodba, vízalatti kőlakodba; messze kerüld tenger partját, gyereksereg kínzó karját – és szép csinján, óvó kézzel, biztatgató becézéssel úgy csúsztatja tenger habos mély vizébe, úgy usztatja meredekes kőfészkébe. Nyugodt lélek fordul haza kunyhójába, szigetlaki, tengermenti hajlokába.

*

Jött a hajnal, derengősen, homályosan, jött a reggel bíborosan, mosolygósan; félálmukban felcikázó csillagocskák színezüstös gyöngyszemüket pislogtatják. Bíborszínt ölt Nap-Istenke, rá-ráragyog sziporkázó tengerekre. Urasima halkereső bárkájára tűz le aranyesőt szóró sugárkája; melengeti melegével, tikkasztgatja tűz lehével. Szél-Istenfi tovább űzi, tovább hajtja, beljebbfelé bátorítja; álmot hajt rá langyos szellő, takargatja puha felhő. Urasima hanyatt terül csónakjában s ím egyszerre hang hallatszik mély álmában.

– Urasima, Urasima! – azt kiáltja álom szava.

Felriadtan félálmából, kitekintget csónakjából s amint nézi, fürkészgeti tenger habját, megpillant egy közelébe úszdogáló teknősbékát.

– Urasima, Urasima – szólal meg a teknősbéka -, életemet mentetted meg, csendes álmod zavartam meg; kőfészkemből előjöttem, jóságodat szívem szerint megköszönjem.

– Nem jár érte semmiféle köszöneted, véletlen volt az, ha mentett.

– Szíved nemes jóvoltából szabadultam gyerekkezek halálából; ha nem lenne ellenedre, elvinnélek csodálatos valamerre.

– Hová vinnél? Merre mennél?

– Hallottál-e vizekbeli Hab-Sárkányról? Tenger mélyén varázslatos tündérkertről, palotáról?

– Színről színre sose láttam, hallomásból ha hallottam Tengerország Hab-Sárkányát, vízben úszó tündérkertjét, kristályból lett palotáját.

– Meg is tudhadd, meg is láthadd, páncélhátú teknőcskémre bátorságban bízhadd magad.

Urasima egy-kettőre, egyet lendül teknőjére a hullámvölgyön, hullámhegyen, viharverte fergetegen addig úsznak, addig húznak, amíg egy nap el nem jutnak kristályfényes bűvöletes palotához, halszáj öblű kapujához.

– Köszöntelek nemeslelkű Urasima – szól száz szolga nyüzsgő hada.

Kézről kézre közrefogják, kérő szóval ostromolják, úgy vezetik káprázatos palotába, kristálygyöngyöt ragyogtató csarnokába. Lába majdnem gyökérré lett, bámész szeme bámultában nekidülledt, megláttára habfehér egy leánykának, ragyogtára csillagszóró szép arcának. Világhíres Ottohime állt előtte, Hab-Sárkánynak egyetlenje, víziország tündérkéje.

– Köszöntelek, Urasima – csendül-pendül Ottohime csengő hangja. – Fürgelábú futárkámat, kengyelfutó békácskámat, annak ülted teknős hátát, annak óvtad lelke szálltát.

Urasima restelkedve szabadkozik, ajkán a szó akadozik; hebeg nyelve, nézeg szeme s elfogódik, zavarodik szíve, lelke.