A kigyóbőr
A szegény király-asszony lefeküdt a selyemfűre s a rózsás ujjú álom azonnal lecsukta a szemét.
Itt, haza jön a Szél nagy dérrel-durral; már egy mérföldről kiabálta:
– Idegen bűzt érzek, idegen bűzt érzek! Egy szál szakála a tenger közepébe esett s az attól fenekestül együtt felforgott.
Itt, elébe szalad édes anyja, s megsimogatván hosszú szakálát, azonnal elcsendesűlt a Szél.
– Nem idegen bűz az édes fiam; hanem a másvilágról van itt ilyen, meg ilyen szerencsétlen asszony, ki átok alatt hagyó csodaszülött fél-kigyó, fél-ember férjét keresi: nem hallottál róla valamit?
– Hahó, anyám! de biz’ hallottam! hanem ő ilyen állapotban, soha oda el nem ér, mert a tűfokánál szükebb lyukon kellene neki átbújnia; mert a vár körös-körül égő sövénynyel van bekeritve; hanem majd fölveszem én őt az ölembe, majd beviszem én őt az égő sövény tetején is s leteszem a kertbe. A többi aztán az ő dolga!