A kigyóbőr
Midőn az első napon mindenki szemeit lecsukta az álom: leszállt a csodaszülött a kemenczepánkról, megrázkodván, lehullt róla a kigyóbőr. Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe bűvös szókat mondván, megjelentek a szolgalelkek.
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Nem egyebet, mint azt, látjátok-e azt a nagy vadonerdőt az ezüstpatak mentében? No, ha látjátok, úgy azt, egy szempillantás alatt, vigyétek el a forrótenger kellőközepébe s hagyjátok ott. Mikor letettétek, jőjjetek vissza, s annak a helyén találtok majd egy kerekdombot: arra a kerekdombra ültessétek a boldogság kertjét a kerek föld legszebb virágival. Mikor aztán ezekkel készen lesztek, a kert kellőközepén emeljétek fel a boldogság palotáját, két szerető, egy boldog pár fészkét, gyémánt oszlopokon, szivárvány-bolthajtásra, melyen annyi ablak legyen, a hány nap van egy esztendőben. Czímerül a palota tetejére, hozzátok el tündérország napvilágosságu karbunkulusát, hogy ott semmiféle világitásra ne legyen szükség. Hét szobát, a mátkám számára, a nap hét szinével fessetek ki, s a földjét ugyancsak olyan bársonynyal vonjátok be, nyolczadik legyen a mátkám hálókamrája. Erre legtöbb gondot forditsatok; mert ez lesz a hűség kamrája: azért ezt az ártatlanság szinével, tiszta fehér bársonynyal vonjátok be s csináljatok bele termőaranygalyból font nyoszolyát, igaz-gyöngygyel kiczifrázva, gyémántszeggel kiverve.