A kigyóbőr
A királyné egyre sírt, egyre bánkodott; úgyannyira, hogy naponként két három kendőt is tele sirt; folyt a könnye mint a záporeső, hogy szinte medret mosott magának: a bubánat medrét. Naponként fogyott, mint a férges oltvány; úgy annyira, hogy még az ellenségének is megesett volna rajta a szive, az is megszánta volna!
És ily terhes állapotban elindult a nagy világba átok alatt hagyó férje fölkeresésére.
Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, elárvulva, gaztépte ruhával, kő-ütötte, tövis-szúrta lábbal; szép piros vére hullásával jelölte az utját, egyszer mégis valahára egy völgybe ért, hol a selyemréten selyemszőrű fehér nyájak legelésztek, melyeket fehér lelkű pásztorok őriztek.