Ámor és Pszíhe
Szép álmai voltak Pszíhének, félelmét, fájdalmát elfeledte. Boldogan ébredt fel, ámbár nem tudta volna megmondani, miért boldog, hiszen idegen helyen volt, egyesegyedül. Messze, a fáktól félig eltakarva, szökőkútat látott csillogni. Felkelt és lassan elindult arra felé. A szökőkút mellett egy palotát talált, százszorta szebbet az apja palotájánál, mert az csak kőből épült, ez meg csupa elefántcsontból, és színaranyból. Rengeteg nagy volt ez a palota és telistele ragyogó, pompás holmikkal. Pszíhe csudálkozva s egy kicsikét félve lépte át a küszöböt.
– Ez a palota olyan nagy, mint egy város, – mondta fennhangon Pszíhe, mikor szobáról-szobára járva, csak nem tudott a sok csudának végére érni. – De milyen különös, hogy senki sincs, aki gyönyörködjék ebben az ezernyi drágaságban; még csak nem is őrzi senki!