Ámor és Pszíhe
Elindult hát Pszíhe a folyó felé. Olyan tiszta és hűvös volt a vize, hogy Pszíhe odament a széléhez és azt gondolta: ebben a vízben meg fogja találni az örök nyugodalmat. Hanem egyszerre csak megszólalt egy nádszál a parton és ezt susogta felé:
– Tedd azt, amit mondok, Pszíhe, és ne félj semmitől! Rejtőzzél el estig, mert a nap melegétől megvadulnak a juhok és keresztül-kasul száguldják a bozótot. De mikor lehül a levegő, elfáradnak, nyugovóra térnek, s akkor az ágakról összeszedheted a gyapjút, ami beléjük akadt. Elég lesz az neked bőven.
Megköszönte Pszíhe a nádszál tanácsát és estére el is vitte a gyapjút az istennőnek. Hanem az most is haragos szóval fogadta és azt parancsolta neki: menjen föl egy meredek, sziklás hegynek a tetejére és töltsön meg egy kristály kancsót azzal a fekete vízzel, mely ott a tetőn sima sziklafalak közül ered. Pszíhe szívesen indult el erre az útra, mert azt hitte, hogy most már igazán nem tér vissza élve, s egyebet nem is kivánt.