Ámor és Pszíhe
Azzal a két testvér megölelte, megcsókolta Pszíhét, s mint aki dolgát jól végezte, gyorsan elröpült mind a kettő Zefír szárnyain.
Pszíhe, amint egyedül maradt, sírva borult a földre s úgy maradt sokáig: nem tudta, hová legyen kétségbeesésében. Egyszer-egyszer arra is gondolt, hogy nem teszi meg, amit a nénjei mondtak, hátha mégis tévedtek! De igen erősen hitt a szavukban, s az éj közeledtével talpraállott, hogy úgy cselekedjék, amint tanácsolták neki.
Mikor a férje megjött, vidámságot tettetett, nem lehetett észrevenni az arcán s a hangján, hogy milyen szörnyű fájdalom gyötri. A férje messze járt aznap, fáradt volt, hamarosan lefeküdt és elaludt. Akkor Pszíhe felkapta a lámpát, letépte róla a takaró szövetet – hanem amint a lámpa világánál a párnára pillantott, nem sárkányt látott azon, hanem a legszebb istent: Ámort.