Ámor és Pszíhe

Olvasási idő: 12 Perc

Volt egyszer, régesrégen, egy király s annak három leánya. A két idősebbik is szép volt, akadt kérője is elég, de a legkisebbik százszorta szebb volt náluk. A király városának népe azt mondogatta, hogy maga, Afrodite, a szépség istennője sem lehet különb nála, s ha az utcán végigment, úgy hajolt meg előtte mindenki, mintha magát Afroditét köszöntötte volna.

Meghallotta ezt egyszer Afrodite is, akinek épen ezidőtájt adta Paris pásztor azt az aranyalmát, mely a legszebb asszonyt illette meg. Haragra lobbant és elküldött egy szárnyas követet a fiáért, Ámorért.

– Jere velem, – mondotta, mikor Ámor megjelent előtte – mutatok neked valamit. – Azzal egy szót sem szólt többet, szárnyra keltek mind a ketten s elröpültek a királyi palotához, ahol épen aludt a szépséges Pszíhe.

– Ez az a leány, akit az emberek úgy tisztelnek, ahogy csak engemet volna szabad tisztelni, – suttogta Afrodite villogó szemmel. – Azért hoztalak ide, hogy büntesd meg. Röpíts egy nyilat a szívébe, hogy szerelemre gyulladjon a legalábbvaló földi ember iránt. Itt hagylak nála, nekem egyebütt van dolgom, Okeánosznak, a tenger istenének palotájában.

Afrodite eltünt, Ámor pedig ott maradt, nézte a szépséges alvó leányt és azt gondolta magában, hogy tulajdonképen igazuk van azoknak, akik annyira tisztelik.

– Nem teszem én meg azt a gonoszságot, – mormogta magában – hogy megnyomorítsalak valami hitvány fickóval, akinek csak a boroskancsón jár az esze. Az én nyilamtól nyugodtan alhatol. De vajon te nem rablod-e el az én nyugalmamat?

Nem mert tovább ottmaradni, félt az anyja haragjától, utána ment hát Okeánosz palotájába.

Ha Afrodite nem lett volna istennő és egy kicsit jobban ismerte volna az emberi szívet, nem irigyelte volna annyira szegény Pszíhét. Minden férfi úgy hajolt meg előtte, mint egy istennő előtt, de épen ezért olyan magasságban érezte maga fölött, hogy soha sem merte volna feleségül kérni. A nénjei férjhez mentek, gyermekeik is voltak már, Pszíhe pedig egyedül élt apja palotájában, nem kérte meg senki.

Hónapok, esztendők teltek el, s végre már a király is megijedt, mert lassankint elmult az az idő, amikor a görög leányok férjhez szoktak menni. Bölcseket hívott magához, hogy adjanak tanácsot neki. Hanem a bölcsek a fejüket rázták és csak azt tudták tanácsolni: menjen el a delfii jósnőhöz. Három napi járás volt odáig, s azt sem lehetett tudni, mikor szólal meg a jósnő. A király mit tehetett volna: felszedelőzködött, nagy kísérettel, sok elemózsiával, s elindult Delfibe.

Tíz nap mulva tért vissza, sápadtan, fejét lehorgasztva. A királyné aggodalmas szívvel leste a jöttét a palota tetején s elébe szaladt a kapuig, mikor meglátta.

– Mi történt? – kérdezte a királyné. A király félrevonta, hogy senki meg ne hallja a jósnő szörnyű szavait.

– Azt mondja a jóslat, hogy Pszíhét egy magas, elhagyatott kőszálra kell kitenni, odajön majd egy szörnyeteg és felfalja. Ez lesz a büntetése azért, amért az emberek úgy tisztelik, ahogy csak isteneket szabad! Bár inkább olyan rútnak született volna, mint az éjszaka!

Sírt a királyné keservesen, s amint lassan-lassan elterjedt a szörnyű hír, sírás, jajgatás töltötte el az egész udvart, az egész várost. Sírt mindenki, csak Pszíhe nem. Úgy járt-kelt, mint az alvajáró; úgy érezte magát, mintha már most is az alvilágban volna, a halottak árnyai között.