Ámor és Pszíhe
Másnap reggel Zefír megtalálta Pszíhe nénjeit azon a kőszálon, ahová a királyleányt kitették volt. A két asszony haját tépte, mellét verte bánatában.
– Pszíhe, Pszíhe! – kiáltották sírva, s a visszhang ismételte: Pszíhe, Pszíhe, de más nem válaszolt a szavukra. Hanem egyszerre csak azt érezték, hogy a szellő lágyan fölemeli őket s a levegőben libegve eljutottak az aranypalota kapujához, ahol Pszíhe várt rájuk.
– Pszíhe, Pszíhe! – kiáltották újra, de most már örömükben, csudálkozásukban. Aztán egy darabig megfeledkeztek mindenről a világon. Pszíhe kérdezgette őket, hogy van az édesapjuk, hogyan teltek a napjaik, mióta távol van tőlük; elképzelte, hogy megörülnek majd, mikor megtudják, mennyire más lett a sorsa, mint a jövendölés mondotta.