A varázsturbán, a korbács meg a szőnyeg

Olvasási idő: 6 Perc

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér. A szüleik meghaltak, s ketten osztozkodtak a vagyonon, amit az apjuk hagyott rajok.

Az idősebbik egy kis boltot vett magának a pénzén, s abban szorgoskodott, a kisebbik pedig egész nap ide-oda lógázott, pipázott, aludott, de a dologhoz egy csepp kedve sem volt. No, ha nem volt, el is fogyott hamarosan a kis öröksége, s mert az még eszébe sem jutott, hogy valami munkához is kezdhetne, nap-nap után járt a bátyja nyakára, hogy egy-két garast kunyoráljon tőle.

Addig s addig lógott a bátyja nyakán, hogy az csak megelégelte egyszer a dolgot, s gondolta magában, ő bizony inkább eladja mindenét, amit szerzett, s elmegy erről a vidékről az öccse tudta nélkül, hogy többet ne kelljen róla gondoskodnia.

Ahogy gondolta, úgy is tett: szép titokban eladta mindenét, s a hajóra lopózkodott, hogy majd elmegy Egyiptom felé.

De a kisebbik legény sem esett a feje lágyára! Megszimatolt valamit a dologból, s szépen ő is fellopózkodott a bátyja után a hajóra, s jól elbujt ott, nehogy meglássa valaki.

A bátyja sem igen mutogatta magát, mert félt, hogy ez az ördöngős legény még meg találja látni, s ide is utána jön, csak mikor kifeszültek a vitorlák, s elindult a hajó, akkor mert a fedélzetre menni.

No, ha felment, majd meg is halt a nagy bosszuságtól, mikor legelőször is az öccse nevető arcát látta meg. Az bezzeg nem vágott haragos arcot, hanem vidáman köszöntötte:

– Adj, Isten, édes bátyám!

Mikor sok vándorlás után Egyiptomba értek, azt mondotta az idősebbik az öccsének:

– Te csak ülj le ide a tenger partjára, én bemegyek a városba, hogy öszvéreket keressek, amin tovább utazhassunk.

Jól van, leül a fiú a tenger partjára, s várja, várja sokáig a bátyját, de bizony ez csak nem jött. Gondolja magában, ő bizony nem vár itt tovább, hanem megy és megkeresi a testvérét.

Ment, mendegélt hónapokon által, sok-sok pusztán keresztül, anélkül, hogy emberi lélekkel is találkozott volna. Mikor már vagy fél esztendeje koptatta a lábát, egy magas hegynek az aljába ért s hát ott talál három legénykét, akik egymást verik, szidják, ahogy tudják.

Oda áll elibük a legény, s kérdezi tőlük: hát ti miért veritek ilyen istentelenül egymást?

Azt feleli a legidősebb:

– Most halt meg nem régen az apánk, s ezt a turbánt, korbácsot és szőnyeget hagyta nekünk örökségül. Aki ezt a turbánt a fejére teszi, azt senki a világon meg nem tudja látni; aki a szőnyegre ül s a korbáccsal suhint egyet, az úgy elrepül, mint a madár. Most azon civakodunk, hogy kié legyen a turbán s a többi?

– Mind a három legyen eggyé, – kiáltották mind a hárman.

– Engem illet akkor, mert én vagyok a legidősebb! – mondotta a legöregebb.

– Én sem vagyok hátrább való nálad! – szólt a középső.

– Én vagyok a leggyengébb, én érdemlem leginkább, – folytatta a legkisebb.

S ismét egymásnak estek, ütötték-verték egymást, ahol érték. A legény alig birta széjjelválasztani őket, úgy belemelegedtek, de mikor végre nagy nehezen mégis szétválasztotta, mondta nekik: