Vilfridur Völufegri
– Nyisd ki, nyisd ki, édes leányom! Bizony meg nem bánod. Nézd, hoztam neked drága arany cipőt. Még a dédanyádé volt. Neked adom.
– Nem kell, nem kell! – mondotta Vilfridur.
De addig s addig beszélt az asszony, hogy mégis kinyújtotta az egyik lábát. Az asszony azonnal ráhúzta az arany cipőt s ahogy ráhúzta, mondotta:
– Azt akarom, azt rendelem, hogy ez a cipő a lábára dagadjon, hogy Vilfridur meghaljon! Meg is hal, bizonyosan mondom, hogyha ehhez hasonló aranyat nem találnak valahol.
Azzal elszaladt a gonoszlelkű asszony, Vilfridur pedig mindjárt szörnyű fájdalmat érzett, dagadott a lába rettenetesen, alig bírt a fájdalmával. Lefeküdt a földre, ott hentergett, vergelődött szegény estig, amíg csakugyan a törpék hazajöttek. Azok, ahogy megtudták: mi történt, mindjárt keresgéltek az aranyak között s addig keresgéltek, amíg csakugyan találtak egy olyan fajta aranyat. Azzal megérintették a cipőt s a cipő mindjárt kettépattant, levált a Vilfridur lábáról.