Vilfridur Völufegri

Olvasási idő: 12 Perc

Volt egyszer egy gazdag ember s annak felesége. Hogy hítták a gazdag embert, nem tudom, a feleségének azonban Vala volt a neve. Szép volt ez az asszony, igen szép, de amilyen szép, éppen olyan gonoszlelkű. Volt egy leányuk, akinek Vilfridur volt a neve. Még csak tizennégy éves, de sokkal szebb, mint az édesanyja. Vilfridur Völufegrinek hítták, ami annyit tesz, hogy »szebb mint Vala«. Hej, mérgelődött emiatt az asszony, de hogy mérgelődött! Meggyűlölte a leányát. Ki nem állhatta. Folyton azon tünődött, azon gondolkozott, hogy s mint tudná elpusztítani szívéről szakadt édes gyermekét.

Egyszer aztán mit gondolt, mit nem: kiment a leányával az erdőbe, jártak-keltek, bolyongtak, majd egy helyen leültek, ott a leányka elaludt, az asszony meg szépen hazament, otthagyta az erdőben. Felébred Vilfridur s íme: sehol sincs az anyja. Keresi mindenfelé, kiabálja a nevét, de hiába, bizony nem találja. Sírt szegény Vilfridur keservesen, aztán kimerült, már a lábán sem tudott állani: leült egy kőre.

Amint ott üldögélt magában, egyszerre csak ott terem előtte két törpe. Ott laktak az erdőben, egy sziklának a belsejében, onnét jött a két törpe. Megállottak Vilfridur előtt, nyájasan, kedvesen mosolyogtak reá s kérdezték:

– Hát te ki vagy, mi vagy, hogy kerültél ide?

Elmondotta Vilfridur, hogy mi történt vele, azzal a törpék megfogták a kezét, elkezdették vígasztalni s hívták, hogy tartson velük. Menjen az ő lakásukba. Ottan egy szép kis szobácska volt s abban a szobácskában minden, de minden. Az asztal már meg is volt terítve. Szépen leültek az asztal mellé, megvacsoráztak. Aztán megvetették az ágyakat, a törpék lefeküdtek. Lefeküdött Vilfridur is. De mikor lefeküdtek, mondották a törpék Vilfridurnak:

– Hallod-e, Vilfridur, mi nyugtalanul szoktunk aludni, nehogy amiatt felkölts minket!

Vilfridur megigérte, aztán a törpék elaludtak. És csakugyan igazuk volt: erősen hánykolódtak, forogtak szegények; de Vilfridur nem költötte fel.

Reggel, mikor felkeltek a törpék s elindultak az erdőbe, hogy vadásszanak valamit a konyhára, mondották Vilfridurnak:

– Hallod-e, Vilfridur, most bizonyosan eljön ide valaki tehozzád, de te ne ereszd be az ajtón, akárhogy kér, akármit mond neked! Mert bizony, ha beereszted, rossz véged lesz akkor. – Vilfridur megigérte, a törpék meg elmentek.

Ugyanakkor a Vilfridur anyja elévette az ő kicsi aranyos tükrét, nézte, nézegette magát benne. Aztán egyszerre csak kérdezte:

Szép tükröcském, mondd meg nyomban: Mit csinál Vilfridur, hol van?

Felelt a tükör:

Vilfridurt kérdezed? Jól van, igen jól van.

Két törpénél lakik egy sziklakunyhóban.

Hej, de szörnyü haragra lobbant az asszony! Hát nem pusztult el az a haszontalan rossz leány? Nem volt otthon maradása, egyszeribe indult az erdőbe, egyenesen a sziklához, ahol Vilfridur lakott. Kopogtatott az ajtón. Beszólt Vilfridurnak:

– Jó reggelt, Vilfridur! Visszajöttem, eressz be édes fiam, haza akarlak vinni.

– Nem, nem, – mondotta Vilfridur – nem megyek veled, nem nyitom ki az ajtót. Megtiltották a törpék.

– Ó, édes lányom, ne haragudj, – mondotta az asszony. – Látod, megbántam, amit cselekedtem. Nézd, hoztam neked egy szép arany gyűrüt. Ez a nagyanyádé volt. Ha csakugyan nem jössz haza, nesze, itthagyom neked.