Vilfridur Völufegri
Eközben telt, mult az idő s a királyné lebetegedett. Hej, szegény királyné, azt hitték: meghal. Nem tudtak rajta segíteni, nem tudta megszülni a gyermekét. Jöttek tudós asszonyok, doktorok, mindhiába: egyik sem tudott tanácsot adni. A szegény király nem találta helyét nagy bánatában. Mi lesz vele, ha megtalálna halni az ő drága szép felesége?
Észrevette ezt Raudúr, odasompolygott a királyhoz s mondotta neki:
– Felséges királyom, én doktor vagyok. Engedj be engemet a feleséged szobájába, majd meglátod, hogy jobban lesz.
Megengedte a király, hogyne engedte volna meg. Azzal bement Raudúr a királyné szobájába, mind, akik benn voltak, kiküldötte. Egyedül maradt Vilfridurral. Ahogy egyedül maradt, elővett egy altató tövist, azt beleszúrta Vilfridurnak a fejébe, Vilfridur elaludott s közben megszületett a gyermeke, egy gyönyörű szép fiú. Ahogy megszületett, a fél fülét levágta a fiúnak, aztán beletette Vilfridurnak a szájába; a gyermeket pedig kidobta az ablakon. Aztán kiszaladott a királyhoz, s jelentette, hogy megszületett a gyermek. Jött be a király, de haj! szinte leesett a lábáról, amikor látta azt, amit látott.