Vilfridur Völufegri
– A húsodba bevágódjon, mind beljebb vágódjon, halj meg, szégyentelen! Meg is halsz bizonnyal, ha nem jön el a német király s azonnal meg nem oldja.
Azzal otthagyta Vilfridurt, annak meg az öv mind mélyebbre-mélyebbre vágódott a húsába. Szörnyű kínokat szenvedett, nem tudott a lábán állani. Elterült a földön aléltan, ájultan. Egész nap ott hevert a földön. Akkor aztán jöttek a törpék, nézték, nézték, nem tudták, mi történhetett vele. Nem találtak rajta semmi különöst. De lassankint magához tért Vilfridur s mondotta, hogy egy öv van a derekán. A szegény törpék mind próbálták, hogy leoldják róla, de nem tudták. Akkor aztán szép gyengén felemelték Vilfridurt, elvitték a tenger partjára, ottan lefektették. Mikor lefektették, elévették a sípjukat s megfújták jó hangosan, de úgy fújták a sípot, hogy szörnyű nagy vihar kerekedett a tengeren. S mert hogy éppen akkor járt a tengeren a német király, a nagy vihar elől kivitorlázott a tenger partjára. Kikötött a hajójával s ahogy kilépett a szárazföldre, egyszeribe elmult a vihar: gyönyörű szép idő lett, s elkezdett fel s alá sétálni a tenger partján. Amint sétált, sétált, egyszerre csak látja, hogy egy gyönyörűséges szép leány fekszik aléltan a földön. Néz jobbra, balra, mindenfelé, nem lát senkit mellette, körülötte. Aztán nézi közelebbről a leányt, vajjon mi baja lehet. Gondolja: megoldja a ruháját. S ím, ahogy lehajolt, látja az övet a derekán, amely mélyen belevágódott a húsba. Egyszeribe eloldotta az övet s ahogy eloldotta, Vilfridur kinyitotta a szemét, arcának holthalavány színe pirosra változott, olyan volt, mint az eleven élet.