Az Aranyszakállú Embör
– A kirájfi csak ê’nevette a dógot, avvâ’ mönt odább. Mén-möndögél, ecczö’ előtalál két obsitos katonát.
– Hova mégy öcsém? kérdi az egyik obsitos katona.
– E’ mék szógálatot keresni, felel neki a kirájfi.
– No hát gyere velünk, mink is odamögyünk.
Mönnek osztán, möndögének együtt hárman hetedhét ország ellen, ecczö’ beérnek e’ kiráj udvarába. A kiráj épen kinn vót az udvaron.
– No fiaim, mi járatba’ vattok? kérdi tőllük.
– Hát mink bizony szógálatot keresünk.
– Ne mönynyetek odább, nekem ugy is kő most két kocsis, mög egy ispány, ha beszegődtök, mö’fogadlak bennetöket.
Mingyá’ beszegődtek, a kirájfi ispánnak, a két obsitos mög kocsisnak. De a két obsitos röttentően irígyködött a kirájfira, hogy azt mögtötték ispánnak, ők mög csak kocsisok, mer’ azt nem is gondóták, hogy királyfi vóna; mindön módon azon vótak, hogy hogy tegyék ê’ láb alô’. Ecczö’ bemöntek a kirájhol.