Az Aranyszakállú Embör
Gyün eccző’ a kiráj a templombú’, legê’sőbb is a királyfiho’ mönt be, hogy mennyibe’ van mán a búzávâ’, ki tutta-é válogatni va’ se’. Hát csak elállott a szöme-szája, a mint mö’látta, hogy a szép tiszta búza ott van külön e’ rakásba, az árpa másikba, a szemét mög harmadikba. Mögdicsérte a kirájfit, mingyá’ mög is tötte kasznárnak.
De a két obsitos attú’ fogvást még jobban irígyködött rá, hogy lám mán a’ kasznár, űk mög még most is csak kocsisok, mögén’ ê’kezdtek gondókozni, hogy mivê’ kék ê’rontani a böcsületét a kiráj előtt. Ecczö’ hát mögén’ bemöntek hozzá:
– Fő’ségös kiráj, ez a mi utitársunk, az új kasznár, mos’ mög mán azt beszéte nekünk, hogy ha rábizná főségöd mindön kincsét, hogy vigyázna rá, úgy mö’ tudná őrzeni, hogy még csak egy tű se veszne ê’ a keze alô’, mer ő úgy tud hozzá, hogy akár próbájja mög fő’ségöd, vettesse bele a kirájkisasszony gyűrűjét a kutba, mikô’ a templomba indû’, mire visszagyün ű kivöszi.