Az Aranyszakállú Embör
De a szögén kirájfi még csak hozzá se mert szó’ni a kirájkisasszonho’, csak búsût, szomorkodott, hogy mán vége az életének. A kirájkisasszon a muja gavallér mellett, a ki hozzá se mert szô’ni, szépön elalutt, de a kirájfi nem bánta, rá se nézött, csak sirt rítt. A mint igy sír, rí, ecczö’ csak kinyílik az ablak magátú’, berepű’ rajta egy gója.
– Mijé’ búsúsz kirájfi?
– Ho’ ne búsúnék, mikô’ a kiráj ezt meg ezt monta, hogy tögyem mög, ha mög nem töszöm, ló farkára köttet, ugy kínoz halá’ra.
– Ha ögyebb baj nincs, azon bizon’ e’ csöppet se búsújj, mongya a gója, maj’ hozok én neköd ojan gyerököt; mer’ tudod-é, hogy én vagyok a góják kirájja, a kinek te ecczö’ megkegyê’mözté, mos’ hát azt akarom mö’háláni.