Az Aranyszakállú Embör

Olvasási idő: 10 Perc Ecczö’ vót, hun nem vót, vót a világon egy igön-igön hatâmas kiráj, annak vót egy felesége, mög egy kis fia. Ecczö’ behívatja a kiráj magához a feleségét: „Édös feleségöm, én érzöm, hogy közê’ van a halálom órája, azê’ hivattalak hát, hogy fogadd fő’ neköm, hogy ha mö’halok, nem mégy soha férhöl, hanem a kis gyerökömnek hűségös gongyát viselöd.“ – A kirájné fő’fogatta neki, hogy még csak rá se gondol soha a férjhölmönésre, a kis fiunak pedig ugy gongyát viseli, hogy a haja szála se görbül mög soha. Erre osztán a kiráj mö’hât. De a kirájné gondôta magába’: embör töszön fogadást, eb a ki mögájja, – alig húzták rá a kirájra az utôsó kapa fődet, mingyá’ férhölmönt egy idegön országbeli gazdag embörhöl, azt tötette mög kirájnak. Ez az új kiráj pedig rettentő istentűl êrugaszkodott fösvény embör vót, a szögény kirájfivâ’ úgy bánt, mint a legutôsó cseléddê’, rongyossan járatta, önni is alig adott neki, – a szögény emböröktől mög még a betövő falatot is ê’vötte vóna. Vót ott a kiráji udvarba’ egy kút, a mékbe viz hejött tej vót, abbú’ a kútbû’ a mögbôdogût kiráj idejébe meríthetött bôdog-bôdogtalan annyi tejet, a mennyi köllött, úgy, hogy akkô’ nem is fejt senki az országba’, – most ez a kiráj strázsákat állított a kút mellé, még csak egy csöpp tejet se adott senkinek, pedig biz’ abba se kára, se haszna nem vót, mer’ avvâ’ se több, se kevesebb nem lött a tej. Ecczö a strázsák hírű’ vitték a kirájnak, hogy a kútho’ mindön röggê’, hajnâba’ egy aranszakállú embör mögy egy vödörrê’, a vödröt mö’meríti, avvâ’ ê’tünik mint a pára, még csak közê’ se tudnak mönni hozzá. A kiráj nem akart hitêt anni a beszédjüknek, másnap röggê’ maga állott ki lesre, hát majd ê’vötte a szömefényét, mikô’ az aranszakállu embör nagy ragyogássâ’ mögjelönt; a vödröt mö’merítötte avvâ’ ê’tünt, mintha a főd nyê’te vô’na ê’. A kiráj ê’ nem tutta gondô’ni, hogy miféle embör löhet a’, csak elállott szöme-szája a na’ csudálkozásba; de attû’ fogva mindig azon mestörködött, hogy kézrekerithesse, mer’ nagy fukarságába a tejet is sajnáta, de mög szerette vóna az embört, gondôta’ hogy mijen na’ dicsősségére válna a’ neki, ha kaliczkába zárhatná, ojan nem vóna sehun a kerek világon e’ kirájnak se. Mestörködött hát mindön módon, hogy mögfogathassa, de hijába vót mindön mestörködés, hijába állitotta ki a tengör sok strázsát, csak nem birták mögfogni, mikô’ mán egészen körű’ keritötték, az’ tudták, hogy mán a kezükbe van, csak ê’tünt, se híre, se hamva. A kirájt mög mán maj’ mögötte a mérög, na’ jutalmat hirdettetött, a ki jó tanácsot ád neki, hogy keríthesse ki az aranyszakállu embört. Erre bemönt hozzá egy katona-visêt embör: „Főségös uram, mondanék én egyet: tötessön ki főségöd a kút mellé könyeret, szalonnát, pöcsönyét, osztán mög e’ kulacs bort, maj’ ha röggê’ ê’gyün az aranszakállu embör, mögöszi a pöcsönyét, mögiszsza a bort, attû’ bizonyossan mö’részögödik, mer’ csak tejjê’ szokott é’ni, az ojan embör pedig nem győzi a bort.“ – A kiráj mindönt úgy csinát, a hogy a katona-visêt embör monta: kitötetött a kút mellé könyeret, szalonnát, pöcsönyét, bort, körű’ mög mindönüvé strázsát állított lesbe. Röggê’ csakugyan odamönt az aranszakállu embör, övött, ivott, mö’részögödött, elalutt, akkô’ a strázsák mö’fogták, bevitték a kirájnak. – Röttentően mögörűt neki a kiráj, arankaliczkába záratta, úgy mutogatta a sok messzefődrű’ gyütt vendégnek, mer’ csak úgy jártak a csudájára mindön országbú’ a kirájok, császárok, herczegök, grófok. A szögény aranszakállú embörnek mög nem löhetött hangját se’ vönni soha, nem szôt senkihő’, mán az’tudták, hogy nem is tud beszéni, csak ojan vad embör; nem is igön övött, hijába attak neki a kaliczkába mindönféle drága étê’t, csak búsût, szomorkodott.