Az Aranyszakállú Embör
Ecczö’ vót, hun nem vót, vót a világon egy igön-igön hatâmas kiráj, annak vót egy felesége, mög egy kis fia. Ecczö’ behívatja a kiráj magához a feleségét: „Édös feleségöm, én érzöm, hogy közê’ van a halálom órája, azê’ hivattalak hát, hogy fogadd fő’ neköm, hogy ha mö’halok, nem mégy soha férhöl, hanem a kis gyerökömnek hűségös gongyát viselöd.“ – A kirájné fő’fogatta neki, hogy még csak rá se gondol soha a férjhölmönésre, a kis fiunak pedig ugy gongyát viseli, hogy a haja szála se görbül mög soha. Erre osztán a kiráj mö’hât.
De a kirájné gondôta magába’: embör töszön fogadást, eb a ki mögájja, – alig húzták rá a kirájra az utôsó kapa fődet, mingyá’ férhölmönt egy idegön országbeli gazdag embörhöl, azt tötette mög kirájnak. Ez az új kiráj pedig rettentő istentűl êrugaszkodott fösvény embör vót, a szögény kirájfivâ’ úgy bánt, mint a legutôsó cseléddê’, rongyossan járatta, önni is alig adott neki, – a szögény emböröktől mög még a betövő falatot is ê’vötte vóna. Vót ott a kiráji udvarba’ egy kút, a mékbe viz hejött tej vót, abbú’ a kútbû’ a mögbôdogût kiráj idejébe meríthetött bôdog-bôdogtalan annyi tejet, a mennyi köllött, úgy, hogy akkô’ nem is fejt senki az országba’, – most ez a kiráj strázsákat állított a kút mellé, még csak egy csöpp tejet se adott senkinek, pedig biz’ abba se kára, se haszna nem vót, mer’ avvâ’ se több, se kevesebb nem lött a tej.