Az Aranyszakállú Embör

Olvasási idő: 10 Perc De a két obsitos is tutta, hogy mit kő csiná’ni: möntek igyenöst a királyfi mostoha apjához, ê’monták neki, hogy hun van a fia. A pedig még most is mindönütt halálra kerestette a királyfit, ugy mögharagudott rá, a mér’ az aranszakállú embört eleresztötte; most is hát, a mint a két obsitos mögvitte neki a hírt, azokat mindgyá fő-főhivatalba tötte, a másik királynak pedig – a kiné’ a királyfi vót – levelet irt, hogy vagy mindgyá’ haza kűgygye azt az akasztófára való kölköt vason, vagy váltságul az aranszakállú embörér’ kűgygyön neki tizönkét aran kost, tizönkét nyősténynyê’, mög tizönkét arany báránynyâ’, mer’ különben haddâ’ mögy az országára, úgy ê’pusztitja, hogy kő kövön nem marad. Mögijedt a király nagyon, mer’ emez a király sokkâ’ hatâmasabb vót nálla, mingyá’ hivatta a vejét, kérdözte, hogy mitévők lögyenek. – Mán fő’ségös királyi ipam uram, én nem akarom, hogy az országának romlása lögyön miattam, – felelt a királyfi, – azé’ hát én most elindulok, addig mögyök, mig a tizönkét aran kost, aran nőstényt, aran bárányt mög nem tudom keriteni, – vagy vissza se gyüvök többet. E’búcsuzott hát a feleségétő’, elindú’t a világra. Mén-möndögél hetedhét ország ellen, az óperencziás tengörön is túl, de még azon is túl, eccző beér egy erdőbe. Mén-möndögé’ ott