Az Aranyszakállú Embör

Olvasási idő: 10 Perc – Főségös kiráj, mán mög az’beszé’te ez az embő’, hogy ha főségöd mögengenné, a kirájkisasszonynak ojan gyeröke lönne őtűlle egy écczaka, a ki mindönféle nyêvön beszé’ne, azon föjjűl még muzsikálni is tunna. Mán ezé’ igön mö’haragudott a kiráj, hogy hogy mer ojat még csak beszé’ni is az ő lányárô’, ê’sőbb tömlöczbe vettette; de azután mö’gondôta, hogy még is mö’ kék nézni, hogy mögtudja-é tönni ezt a csudát, na’ lakzit csapott hát, azután a két fiatâ’t becsukatta együvé egy szobába, de a kirájfinak mö’monta: „Ha mög nem töszöd a mit montá’, ló farkára köttetlek, ugy hurczôtatlak mög a városon.“ De a szögén kirájfi még csak hozzá se mert szó’ni a kirájkisasszonho’, csak búsût, szomorkodott, hogy mán vége az életének. A kirájkisasszon a muja gavallér mellett, a ki hozzá se mert szô’ni, szépön elalutt, de a kirájfi nem bánta, rá se nézött, csak sirt rítt. A mint igy sír, rí, ecczö’ csak kinyílik az ablak magátú’, berepű’ rajta egy gója. – Mijé’ búsúsz kirájfi? – Ho’ ne búsúnék, mikô’ a kiráj ezt meg ezt monta, hogy tögyem mög, ha mög nem töszöm, ló farkára köttet, ugy kínoz halá’ra. – Ha ögyebb baj nincs, azon bizon’ e’ csöppet se búsújj, mongya a gója, maj’ hozok én neköd ojan gyerököt; mer’ tudod-é, hogy én vagyok a góják kirájja, a kinek te ecczö’ megkegyê’mözté, mos’ hát azt akarom mö’háláni. Evvê’ a gója ê’repű’t, de nem sokára visszagyütt, hozott egy pójás gyerököt. Kibontja a kirájfi a pójából, hát a gyerek csak ê’kezd ám muzsiká’ni, mög mindön nyê’vön beszé’ni. Bözzög mögörű’t neki a kirájfi, bözzög nem szomorkodott tovább, bözzög nem hatta alunni a kirájkisasszont. – Kejj fő’ szivem szép szerême, mög van mán a gyerök. Fő’ kê’t a kirájkisasszon, mö’látja a gyerököt, hajja hogy muzsikál, csak ê’csudákozott rajta, de a kirájfi tartotta sok tréfás beszéddê’, vígan vótak, nevetgé’tek, szerêmösök mógygyára tőttötték az időt, úgy bele szerettek egymásba, hogy mingyá’ örök hűségöt fogattak. Röggê’, mikô’ a kiráj mö’látta a gyerököt, nem tudott hova lönni bámúlatába, de a kirájkisasszon nem hatta annyiba’ a dógot. – No fő’ségös kirájatyám, ha mögtötte rajtam a na’ gyalázatot, most már engöm esküttessön is össze evvê’ a legénynyê’, mer’ igy is maj’ kisűl a szömöm, úgy szégyöllöm magam. A király nem is ellenközött, mer’ látta, hogy annak mán mög kő’ lönni miné’ előbb, igy is hamarébb vót a körösztölő, mint a lakodalom, mingyá hivatott hát papot, hóhért, vaskalapot, lakzit laktak, öttek, ittak, maj’ kirugták a ház ódalát. – Lakadalom után azt kérdi a kiráj az új vejétől: „No édös fiam, mos’ mán fiam vagy, hát mondd mög neköm, hogy micsoda mestörségöt tudsz te, hogy mind mö’ tudtad tönni azt a sok csuda dôgot, a mit rád biztam.“ – Jaj fő’ségös kiráj ipam uram, gráczia a fejemnek, nem tudok én semmi mestörségöt, hanem csak így meg így möneködtem mög a haláltû’. – Itt ê’mondott neki mindönt, hogy ő is kirájfi, hogy hogy köllött neki ê’szökni a mostoha apjátû’, hogy talá’ta a három madarat, de ê’mondta azt is, hogy ű soha se beszé’t az obsitosoknak semmit, azok csak ráfogták, hogy ê’veszíthessék. A kiráj nem hogy mö’haragudott vóna rá, még mögörű’t, hogy a veje nem valami gyütt-mönt, hanem kirájfi, de bözzög mérögbe gyűtt az obsitosokra, mingyá’ ê’kergette őket a házától.