Az Aranyszakállú Embör

Olvasási idő: 10 Perc Hát a mint ott szomorkodik, eccző’ csak berepű’ az ablakon egy vadgalamb. – Mijé’ szomorkodô’ fő’ségös kirájfi? – Ho’ne szomorkodnék, mikô’ a kiráj ezt mög ezt monta, ho’ tögyem mög, mer’ ha mög nem töszöm, halálnak halálávâ’ halok mög. – Azon bizon e’ csöppet se búsûjj, ha ögyébb baj nincs, felel a vadgalamb, mer’ hát ismersz-e engöm, én vagyok a vadgalambok kirájja, a kinek te eccző’ mögkögyêmözté’, azé’ most mög akarom szôgáni a jóságodat. Evvê’ a vadgalambok kirájja kirepű’t mögén’, asztán kevés idö múva röttentő sok vadgalambbâ’ gyütt vissza, azok mingyá’ neki estek a búzának, még a kiráj ki se gyütt a templombû’, mire úgy széjê’ válogatták, hogy még csak egy szöm buza se maratt az árpa közt, se árpa a búza közt; avvâ’ fő’kereködtek, visszamöntek, a mint gyüttek. Gyün eccző’ a kiráj a templombú’, legê’sőbb is a királyfiho’ mönt be, hogy mennyibe’ van mán a búzávâ’, ki tutta-é válogatni va’ se’. Hát csak elállott a szöme-szája, a mint mö’látta, hogy a szép tiszta búza ott van külön e’ rakásba, az árpa másikba, a szemét mög harmadikba. Mögdicsérte a kirájfit, mingyá’ mög is tötte kasznárnak. De a két obsitos attú’ fogvást még jobban irígyködött rá, hogy lám mán a’ kasznár, űk mög még most is csak kocsisok, mögén’ ê’kezdtek gondókozni, hogy mivê’ kék ê’rontani a böcsületét a kiráj előtt. Ecczö’ hát mögén’ bemöntek hozzá: – Fő’ségös kiráj, ez a mi utitársunk, az új kasznár, mos’ mög mán azt beszéte nekünk, hogy ha rábizná főségöd mindön kincsét, hogy vigyázna rá, úgy mö’ tudná őrzeni, hogy még csak egy tű se veszne ê’ a keze alô’, mer ő úgy tud hozzá, hogy akár próbájja mög fő’ségöd, vettesse bele a kirájkisasszony gyűrűjét a kutba, mikô’ a templomba indû’, mire visszagyün ű kivöszi. Mögén behívatta hát a kiráj a kirájfit. – No fiam, mos’ mög azt hallottam, hogy te ezt mög ezt beszéted, azé’ mikô’ a templomba indúlok, belevettetöm a lányom gyűrűjét a kútba, de ha ki nem vöszöd mire visszagyüvök, halálnak halálávâ’ hâsz mög. Mögén nem ért semmit a möntögetődzés, rá se hajtott a kiráj, hanem mikô’ a templomba indút, csakugyan kútba vettette a kirájkisasszony arangyűrűjét. A szögény kirájfi osztán odaű’t a kút kámvájára, búsût, bánkódott, hogy mán neki ê’ kő veszni. A mint ott búsû’, ecczö’ odarepű’ egy vad kácsa. – Mijé’ búsûsz kirájfi? – Ho’ne búsûnék, mikô’ a kiráj ezt mög ezt parancsôta, ha mög nem töszöm, vége az életömnek. – Biz azon még csak e’ csöppet se búsújj – felel a vad kácsa, mer’ hát tudod-e ki vagyok én? én vagyok a vadkácsák kirájja, a kinek te ecczö mögkögyê’mözté’, azé’ mos’ möghálálom a szívességödet. Avvâ’ a vadkácsák kirájja ê’repűt, de nem sokára visszagyütt e’ na’ csapat vadkácsávâ’, hajrá, mind bele a kútba, mire a kirájfi utánok nézött, hogy mit csiná’nak, mán ki is hozták a gyűrűt. Mikô’ a kiráj hazagyütt a templombû’ még jobban mö’dícsérte, mingyá mögtötte főfő kincstartójának. No mán a két obsitos maj’ kipukkadt iri’sségébe, gondôkoztak, mivê’ kék mán ojannâ’ beárûni, a mit mög ne tunna tönni. Bemöntek hát mögén a kirájho’: