A szardiniai király fia
– Hej! emilyen-amolyan kutya fikom adtát, már itt volt a Kuvik, itt a halálmadár, érzem a szagáról; mert az ördög szagát már két mérföldről is megérzem! Mit akart itt a vén boszorkány?
– Nem vén boszorkány volt az, hanem szép pásztor fiúcska, ki azt mondta nekünk: hogy nem irigyli a mi állapotunkat; mert még világot se láttunk, – s addig nem leszünk boldogok, mig a tündértükröt meg nem szerezzük, melyben az egész világot meg lehet látni: bennünket azért ereszsz el, elmegyünk érte s hacsak lehet, elhozzuk.
– Tudom mibe sántikál a gonosz, de nem eszik belőle! nem eszik a ti gyenge húsotokból; nem iszik piros véretekből! Fogadom az istenemre, hogy nem lesz az idős!… Jertek ide gyermekeim, figyeljetek szóm minden igéjére: én vissza nem tarthatlak, mert nem áll hatalmamban: azért tehát induljatok el; de míg mentek az úton, egymás kezét soha el ne eresszétek, hanem kézenfogva menjetek; ha ezt cselekszitek, igy az ördögnek nem lesz rajtatok hatalma; megtörik az ördög ereje, ha a testvér fogja a testvér kezét. A tündértükröt egy szolgalélek őrzi. Majd ha hozzája értetek, majd kér ő titeket, ezt mondván: Szép gyermekek! fogjátok meg a fegyveremet; haldokló apám ágyához kell mennem. De ti erre csak azt feleljétek, hogy az egyik fületeken bocsássátok be, a másikon pedig eresszétek ki. Hanem te kis fiam, nyúlj be a jobb oldalon lévő zsebedbe, vedd ki a két kis-pénzt s add oda a katonának, mondván: itt a katona lénungja. S azzal a szegről bátran levehetitek a tündértükröt és bátran, minden szó nélkül, mint tulajdon jószágtokat elhozhatjátok.