A szardiniai király fia
– Hát nem ismer édes anyám, mondták ketten is egyszerre: mi vagyunk a te gyermekeid, kiket fájdalommal szültél a világra!
– Megálljatok! az én gyermekeim jegyesek voltak: az egyiknek a nap, a másiknak csillag ragyogott a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja volt: azért jertek ide, hagy tapogassalak meg titeket.
– Odaborul az egy pár cseléd az édes anyjuk keblére, ki, hol az egyiknek, hol a másiknak tapogatta a homlokát és selyempuha aranyhajukat simogatta, – s aztág egyet se szólt, hanem szótlanul mindkettőt a szivéhez ölelte. Bár hét bivalybőr zárta el a királyné szivét, de azért az a hét bivalybőrön keresztül is beszélt hozzájuk hangos dobogással! s az egy pár cseléd édesen hallgatta, hogy mit beszél édes anyjuk szive.