A szardiniai király fia
Itt, hazajön a királyfi a háborúból, bár megverték az ellenséget, de azért nem volt az ő szivének semmi gyöngyörűsége és semmi öröme; olyan volt mint a férges oltvány, mely mindennap sárgább, sárgább lesz. Az ő férge volt pedig a búbánat, ez rágódott élte gyökerén.
A Kuvik pedig csufnál csúfabb leányával megigézte, megbabonázta a királyfit s azt kötötte a nyakára, – és ő ezt is csak azért cselekedte, hogy annál több terhet akasszon a nyakába, hogy annál több oka legyen a busulásra.
Az egy pár cselédkét pedig a mélységes tenger vette pártfogása alá s vitte az ölében csendes ringatással mintha dajkájok lett volna. S addig-addig ringatta, addig-addig danolgatott felettök, mig azok álomba nem merültek. Mikor aztán álomba merültek, kitért minden ellensége elől; még a Szél királyt is megkérte, hogy most neki nyugtot engedjen és békét hagyjon, mert az ölében két kis alvó gyermeket visz s azt ne költsék fel.