A szardiniai király fia
Megharagszik a koldús-forma ember, s megrúgja harmadszor is úgy a selyemrét hetvenhetedik zsombikját, hogy a porából forgószél kerekedett és bekiált a lyukon:
– Hej, Gubb, te égi meszelő, te babkaró, te égi lajtorja, jöszte ki, ha mondom!
Itt, kiugrik Gubb a hangya-zsombikból, s hogy kinyujtózott, oly magas lett, hogy a fejével még az ég boltját is imhogy fölebb nem tolta!
– Hát te égi meszelő, te égi lajtorja, hogy adom én fel neked ezt az egypár cselédet, he?!
Azzal oldalba üti a koldúsféle ember Gubbot s az oly kicsi lett, úgy összetöpörödött mint Borsszem Jankó. S az aztán az ölébe vette a két gyermeket s akkorákat lépett óriási lábával, – hogy ha kicsit nem mondok, – hosszabb volt egy mérföldnél; ugy hogy három nap, három éjszaka múlva azt mondhatták: otthon vagyunk. Ha ugyan otthon lettek volna! ha egyenesen, hibele-Balázs, lovat ad az isten módjára bementek volna a szárdiniai király rezidencziája ajtaján.