A szardiniai király fia
A Szél király pedig oly jó volt, hogy hajlott kérésére; minden szelet haza parancsolt, csak egyedül maga lengedezett, még pedig ő is gyenge lehellettel arra-felé fújt, a merre a mély tenger vitte az egy pár gyöngyadta gyermeket. Viszi, viszi a tenger, messze, messze, túl az óperenczián, hetedhét ország ellen s ott szépen kitette a tengerpartra, hol is egy halász akadt rájok, ki nagy örömmel, hogy kitudja mi van abban a kosárban, hazavitte.
– Nó anyjuk! megadta isten nekem a szerencsét, tán egész éltemre valót halásztam: azért hozd be azt a rozsdás baltát, hagy feszítsem föl ezt a kosarat.
Behozza az anyjuk a rozsdás baltát, az apjuk pedig fölfeszíti a vesszőből font, szurokkal bevont kosárkát. Hát, uramfia! ott fekszik az egy pár cselédke, csendesen, mint egy pár gerlicze a fészkében.