Amikor apám katona volt
– Hej, sok pénz kell ahhoz – mondta anyám.
– Dolgozni fogunk. Lám, már ő is nagy legény! – S apám rám mutatott.
Aztán imádkozott, s evett egy kis kenyeret, majd felöltözködött és így szólt anyámhoz: – Ha van friss tojás, süsd meg hamuban ebédre. – És ezzel kiment a kapun.
Apám sokáig nem tért vissza. Kértem anyámat, hadd mehessek utána. De nem engedett. El akartam szaladni, de anyám megfogott és elvert. Leültem a kemencére és sírva fakadtam. Éppen ekkor lépett apám a kunyhóba. – Miért sírsz? – kérdezte. – Utánad akartam menni, de anya nem engedett és ráadásul meg is vert – mondtam, és még keservesebben bömböltem. Apám elmosolyodott, odament anyámhoz, tréfásan ütni kezdte és közben azt mondta: – Ne verd meg Fegykát, sose verd meg Fegykát! – Anyám belement a tréfába, úgy tett, mintha sírna, s apám mosolyogva mondta: – Ó ti, de pityergősek vagytok, mindjárt az egereket itatjátok! – Aztán letelepedett az asztalhoz, maga mellé ültetett engem és elkiáltotta magát: – No, anyácska, most aztán ide azt az ebédet! Fegyka meg én már éhesek vagyunk.