Bulka és a vadkan

Olvasási idő: 3 Perc

Elbeszélés

Egyszer a Kaukázusban elmentünk vadkan-vadászatra s Bulka is velem jött. Mihelyt a kopók hajtani kezdtek, s Bulka meghallotta nyiffantásukat, elrohant a hang irányában s eltűnt az erdőben. November volt: a kanok és kocák ilyenkor szoktak a legkövérebbek lenni.

A Kaukázus erdőségeiben, ahol a vadkanok tanyáznak, sok ízletes gyümölcs terem: vadszőlő, toboz, alma, körte, földiszeder, makk és kökény. S amikor ezek a gyümölcsök megérnek, s megüti a dér, a vadkanok annyit lakmároznak belőlük, hogy meghíznak.

Ilyenkor a vadkan olyan kövér szokott lenni, hogy nem sokáig tud menekülni a kutyák elől. Kétórás üldözés után beveszi magát a sűrűségbe s ott megáll. Akkor a vadászok odasietnek ahol elrejtőzött, s rálőnek. A kutyák ugatásáról tudni lehet: áll-e a vadkan vagy szalad. Ha szalad, szűkölve ugatnak a kutyák, mintha ölné őket; de hogyha áll, olyan a hangjuk, mintha emberre csaholnának s versenyt üvöltöznének.

Ezen a vadászaton sokat loholtam az erdőn, de egyszer sem sikerült kereszteznem a vadkan útját. Végre meghallottam a kopók elnyújtott üvöltését, s odafutottam. Már közel voltam a vadkanhoz. Csörtetés zaját hallottam a sűrűségben. Ott a vadkan forgolódott a kutyákkal. De hallani lehetett a csaholásukon, hogy nem fogják, csak kerülgetik. Hirtelen suhogást hallottam a hátam mögött s megpillantottam Bulkát. Nyilván elszakadt a kopóktól az erdőben s eltévedt, de most meghallotta az ugatást, s akárcsak én, lélekszakadva rohant arrafelé. Átfutott egy kis tisztáson, a magas fűben, s én csak a fekete fejét, és fehér fogai közé szorított nyelvét láthattam.

Odakiáltottam neki, de nem nézett felém, megelőzött és eltűnt a sűrűségben. Utánaszaladtam, de minél tovább jutottam, annál sűrűbb lett a bozót. Az ágak leverték a sapkámat, az arcomba csaptak, a kökénybokrok tövisei beleakadtak a ruhámba. Már közel voltam az ugatás helyéhez, de még semmit sem láthattam.

Hirtelen hallom, hogy a kutyák ugatása erősödik, valami nagyot reccsen, s a vadkan fújni kezd és fel-felhördül. Azt gondoltam, hogy Bulka most ért oda s tülekedni kezd vele. Végső erőmet megfeszítve futok át a sűrűn a tülekedés helye felé.

A legsűrűbb bozótban megpillantottam egy tarka kopót. Ugatott és üvöltött egy helyben, három lépésre tőle pedig valami nyüzsgött és feketéllett.

Amikor közelebb kerültem, megláttam, hogy az a valami a vadkan, s hallottam, hogy Bulka átható élesen üvölt. A vad felhorkant s neki-nekiugrott a kopónak, a kopó behúzta farkát s félre-félreszökött. Már láttam a vadkan oldalát és fejét. Oldalba céloztam s lőttem. Láttam, hogy a golyó talált. A vadkan röffent egyet s odább csörtetett a sűrűségben. A kutyák üvöltözték és csaholtak a nyomán, s én a sűrűn keresztültörve követtem őket. Egyszer csak megpillantottam valamit s hangot is hallottam majdnem a lábam előtt. Bulka volt. Az oldalán feküdt és vinnyogott. Alatta vértócsa. Azt hittem, a kutyát találta lövésem, de most nem törődtem vele, törtettem tovább.

Nemsokára megláttam a kant. A kutyák hátulról fogták s hol erre, hol arra fordult. Mikor a kan észrevett, nekem ugrott. Másodszor lőttem rá, közvetlen közelről, úgyhogy a sertéje megperzselődött a lövés helyén, a kan hörögni kezdett, megtántorodott, s hatalmas teste teljes súllyal ledobbant a földre.

Mikor odamentem hozzá, a vadkanban már alig volt élet; csak itt-ott vonaglott és rángatózott a teste. De a kutyák felborzolt szőrrel nekiestek, egyik a hasát, másik a lábát rángatta, a többiek a vért nyalogatták a sebéből.