Az aranyhajú gyermekek
«Hozd elő az apám paripáját», parancsolja a tündér.
Eltünik az arab akár a szél, és egy pillanat alatt előttük egy paripa, párját még nem látta a világ. Rápattan a fiu a lóra, hát már várja az úton a pádisáék fényes kisérete.
– De nini, Uram bocsá, majd kifelejtettem a javát. Azt is meghagyta volt a tündér a fiunak, hogyha majd a palotában lesznek, vigyázza meg mikor nyerit a lova. Első nyeritésére siessen vissza, és harmadnapra ő hívja meg a pádisát.
Megy a fiu gyémántköves paripáján, utána a nagy díszes sereg, csak úgy köszönget jobbra, balra és amint megérkeznek a palotába, mindenfelől a nagy pompa, hogy soha olyat. Esznek isznak, mulatoznak, odáig a pádisá a nagy örömtől, de amint egyet nyerít a ló, kapja magát a fiu és akárhogy kérik, hogy maradjon még, nem hajt a szóra. Lovára kap, meghívja ő is a pádisát és indul vissza a tündérhez meg a testvéréhez.