Az aranyhajú gyermekek
Útnak indul másnap a fiu, megimádkozik a kút mellett, benyit a kapukon, elér a nagy sötéthez, de se jobbra, se balra, egyre előre tart. Egyszerre csak kivilágosodik, egy nagy czipruserdő terül el előtte, fája az eget verdesi, koronája sírkövekre hajlik. Pedig nem is temető, hanem embernyi kövek, se szeri se száma. Pedig nem is kövek, hanem megannyi ember, kővé válva kővé fagyva. Se szellem se ember, se nesz se hang, csakúgy borsódzik a fiu háta; de összeszedi a bátorságát és folytatja az útját.
Néz előre, néz, csak úgy káprázik a szeme a vakító világosságtól és amint jobban szemügyre veszi, hát akár a nap, olyan csillogó egy palota. Összeszedi meglevő erejét, kiáltja a tündérkirálynét, hát csak elhal ajkán a szó és kővé dermed a teste egész a térdéig. Még egyet kiált, kővé válik köldökéig, még egy utolsót a hogy erejétől tellett, és köldökétől a torkáig, onnan a fejéig akár a többi sírkő.