Az aranyhajú gyermekek
Ismét útra kél, beállít az ördög-asszonyhoz, a kezét szorítja, a lábát csókolja, a lábát szorítja, a kezét csókolja, segítsen még egyszer a baján. Csak elbámúl az asszony annyi bátorságon és váltig beszéli le a szándékáról, mert nincs annyi lelke, a mennyi odaveszhetne.
«Nem én anyácskám, – mondja a fiu – halni meghalok, de visszatérni nem fogok nélküle.»
Mit csináljon a dev-asszony, ismét megmutatja neki az utat. «Azon az úton haladj, a honnan az ágat vetted, arra is el kell menned, a hol a tükröt találtad. Egy nagy-nagy sikságra érsz ezen a két bejáraton túl, de nem nézel se jobbra, se balra, egyre csak előre a koromsötétségben. Ha majd kivilágosodik, meglátsz egy nagy czipruserdőt, az erdőben egy nagy temetőt, itt vannak mindazok kővé válva, a kik a tündérkirályné után áhítoztak. Itt se állasz meg, hanem méssz a királyné palotájáig és ahogy csak erődtől telik, kiáltod a nevét. Hogy aztán mi történik veled, magam sem tudhatom.»