A kátrányember
Így szóltak erre az állatok:
– Rendben van, ha nem segítesz ásni, nem kapsz egy csepp vizet sem.
A nyúl azonban csak nevetett, és szemtelenül így felelt:
– Nem baj, ássátok csak meg a kutat, szerzek én majd vizet magamnak, attól ne féljetek!
Keményen dolgoztak a vadak mind, mind – a nyulat kivéve. Mikor a kút már elég mély volt, megtelt vízzel, és mindannyian szomjukat oltották, aztán hazamentek.
Másnap reggel azonban mit látnak, ha nem a nyúl lábnyomát a kút körüli sárban, így tudták meg, hogy a nyúl ott járt éjnek idején, és meglopta a vizüket.
Elkezdtek hát gondolkozni, törték, törték a fejüket, hogyan tudnák megakadályozni, hogy a lusta nyúl szomját olthassa az ő vizükből, beszéltek és beszéltek és beszéltek, és végül elhatározták, hogy valakinek őriznie kell a kutat, de senki sem akart vállalkozni a dologra. Végül aztán megszólalt a medve: