Nyúlfi kópéságai

Olvasási idő: 2 Perc Volt egyszer, élt egyszer egy nyúlfi, és talált egy gyönyörű kertet, amely telis-tele volt ízletesebbnél ízletesebb zöldséggel. Odament hát minden reggel, és azt mondta a kertben játszadozó kislánynak:

– Apád azt mondta, engedj be a kertbe, tizenkettőkor pedig engedj ki.

Minden reggel odament, a kislány minden reggel beengedte, tizenkettőkor pedig kiengedte.

Fogyott, fogyott, egyre fogyott a zöldség a kertből.

A kislány apja így szólt:

– Valaki, úgy látszik, rákapott a zöldségemre.

Megkérdezte a kislányt, nem tudja-e, hová lett a sok ízletesebbnél ízletesebb zöldség.

– Apa – felelte a kislány -, a nyúlfi jön ide minden reggel, azt mondja, te akarod, hogy beengedjem a kertbe, tizenkettőkor pedig engedjem ki.

– No – mondta a kislány apja -, hát ha ma is jönne, engedd csak he, de tizenkettőkor ki ne engedd, hadd maradjon csak itt, amíg haza nem jövök.

Úgy is lett.

Tizenkettőkor megszólalt a jóllakott nyúlfi:

– Kislány, kislány, tizenkettő van már. Tizenkettő van, engedj ki, kérlek.

A kislány azonban nem engedte ki nyúlfit a kertből. Aztán hazajött a kislány apja.

– Mit csinálsz itt, nyúlfi? – kérdezte mérgesen. – No, majd ellátom a bajodat, de előbb idehívom a rókát meg a medvét.

Mikor a róka meg a medve megérkezett, így szólt a kislány apja:

– Róka koma, mondd csak: ki ette meg a zöldségemet?

– Én biztosan nem – felelte a róka -, nem kedvelem az efféle ételt.

Medveapó azt felelte:

– Hogyan ehettem volna meg én? Hiszen tudod, hogy fönt jártam északon!

– No, akkor csak nyúlfi lehetett – mondta a kislány apja.

Nyúlfi csak kuksolt némán, azt leste, hogyan, merre menekülhetne. De a kislány apja nyakon csípte, s már vitte is. Fölmászott vele egy hatalmas ősöreg fára, annak a fő ágára kötötte föl nyúlfit, hogy megbüntesse a lopásért. Mikor a kislány apja lemászott a fáról, nyúlfi ott maradt himbálózva az ágon.

Mennybe szállok, úgy hintázok, úgy hintázok,

mennybe, mennybe, mennybe szállok.

Róka koma és medveapó hallottak énekét. Róka koma így szólt medveapóhoz:

– Menjünk oda hozzá, nézzük meg, mi van vele.

Mikor odaértek, így szólt a nyúlfi:

– Medveapó, kérlek, úgy megszomjaztam, mióta itt hintázok a fán, nem tennéd-e meg, hogy fölmászol, és idekötöd magad, amíg én iszom egyet? Azonnal visszajövök.

Medveapó fölmászott, odakötötte magát az ághoz, nyúlfi pedig elszaladt inni, de csak nem érkezett vissza. Telt-múlt az idő, de nem jött, úgyhogy medveapó énekelni kezdett unalmában:

Mennybe szállok, hinta-hinta-palintázok,

mennybe, mennybe, mennybe szállok.

A kislány apja meghallotta medveapó énekét, észrevette, hogy ez már nem nyúlfi hangja. Odament, hogy megnézze, mi történt. Mikor odaér, látja ám, hogy medveapó hintázik a fán.

– Mit csinálsz odafönt, medveapó? – kérdi.

– Nyúlfi megkért, hogy helyettesítsem, amíg vissza nem tér.

– No, majd én jól ellátom a bajodat, amiért elfoglaltad nyúlfi helyét!

Ezzel leszedte medveapót a fáról, és alaposan eldöngette.

Nyúlfi közben hazaért.

Medveapó jajgatva nyúlfi háza felé vette útját. Nyúlfi ott ült a verandán, keresztbe tett lábakkal szivarozott.