A kátrányember

Olvasási idő: 5 Perc

Hol volt, hol nem volt, egyszer nagy szárazság köszöntött a világra, az erek kiszáradtak, a patakok kiszáradtak, a folyók kiszáradtak, nem volt sehol semmi víz, összegyűltek hát az erdei vadak, hogy meghányják-vessék, mi a teendő. Ott volt az oroszlán, a medve, a farkas, a róka, a zsiráf, a majom, az elefánt, sőt még a nyúl is ott volt, egyszóval minden erdőlakó. Azon fáradoztak, törték, törték a fejüket, hogyan juthatnának vízhez.

Végül is úgy határoztak, hogy ásnak egy kutat, mindenki megígérte, hogy segíteni fog, mindenki, kivéve a nyulat, mert a nyúl mindig rettenetesen lusta, ingyenélő volt. A nyúl azt mondta, ő bizony nem fog ásni.

Így szóltak erre az állatok:

– Rendben van, ha nem segítesz ásni, nem kapsz egy csepp vizet sem.

A nyúl azonban csak nevetett, és szemtelenül így felelt:

– Nem baj, ássátok csak meg a kutat, szerzek én majd vizet magamnak, attól ne féljetek!

Keményen dolgoztak a vadak mind, mind – a nyulat kivéve. Mikor a kút már elég mély volt, megtelt vízzel, és mindannyian szomjukat oltották, aztán hazamentek.

Másnap reggel azonban mit látnak, ha nem a nyúl lábnyomát a kút körüli sárban, így tudták meg, hogy a nyúl ott járt éjnek idején, és meglopta a vizüket.

Elkezdtek hát gondolkozni, törték, törték a fejüket, hogyan tudnák megakadályozni, hogy a lusta nyúl szomját olthassa az ő vizükből, beszéltek és beszéltek és beszéltek, és végül elhatározták, hogy valakinek őriznie kell a kutat, de senki sem akart vállalkozni a dologra. Végül aztán megszólalt a medve:

– Majd én őrzöm a kutat első este. Feküdjetek csak le nyugodtan, majd megmutatom én ennek a lusta nyúlnak, hogy a mi vizünkből nem iszik!

A vadak nyugovóra tértek, a medve pedig leült a kút mellé.

Telt-múlt az idő, a nyúl egyszerre csak kióvakodott a hegyoldalon a bozótból, és észrevette, hogy a vén medve őrzi a kutat. Először nem is tudta, mi most a teendő, aztán gondolt egyet, leült, és énekelni kezdett:

Hoppszasza, csak rajta,

most jobbra, most balra,

csak rajta, csak rajta,

hoppszasza, hoppszasza.

A vén medve fölfigyelt, fölemelte a fejét, és körülnézett:

– Honnan jön vajon ez a gyönyörű zene? – szólt.

A nyúl csak énekelt tovább: Hoppszasza, csak rajta,

most jobbra, most balra,

csak rajta, csak rajta,

hoppszasza, hoppszasza.

A medve fölállt a hátsó lábára. A nyúl tovább énekelt. A medve táncolni kezdett, és lassan-lassan egyre messzebbre táncolt a kúttól, úgyhogy a nyúl bátran megközelíthette a kutat. Jót húzott a vízből, aztán ismét eltűnt a bozótban.

Másnap reggel a vadak újra csak nyúlnyomokat találtak a sárban. Kigúnyolták a morgós vén medvét. Azt mondták:

– Te aztán igazán megbízható őr vagy! Még a nyúl is túljár az eszeden!

A medve azonban így válaszolt:

– A nyúlnak nincs ehhez semmi köze. Itt ültem, éberen figyeltem-füleltem minden neszre, s akkor egyszerre a leggyönyörűbb zene ereszkedett alá az égből. Nem jöhetett máshonnan, csak az égből, mert amikor bebarangoltam a környéket, hogy megtudjam, honnan származik, semmit és senkit sem találtam. Ezalatt járhatott itt a nyúl, ekkor lophatta meg a vizünket.