Dongó Meg Mohácsi
Dongónak se kellett egyéb, a mint ezt meghallotta.
– Én is jövendőmondó vagyok – mondja a korcsmárosnak – jelentsen meg a felséges királynál.
A szegény Mohácsi váltig rángatta hátul, hogy: „Majd téged is felakasztanak“ – nem használt semmit, annál jobban erősitette, hogy ő is jövendőmondó.
A korcsmáros mindjárt lóhátas embert küldött a királyhoz hirt adni: ki s mi van nálla. A királynak ez a mint értésére esett, mindjárt négy lovas hintót küldött a korcsmához, Dongó abba beleült, a korcsmárosnak pedig megparancsolta, hogy mig ő visszajön, Mohácsinak adjon mindent, a mit csak parancsol. Jól is hozzá fogott Mohácsi, egész nap mindég evett-ivott, vagy kellett vagy se; de még is fúrta az oldalát, hogy vajjon mi lesz hát a Dongó sorja, azért is, hogy nagyon összeszoktak már, de még inkább azért, hogy nem volt egy árva sustákja se’, az adósság meg már sokra ment. Feltette hát magában, hogy majd ha látja, hogy hozzák Dongót, elszökik. Mig Mohácsi igy töprenkedett, addig Dongónak is jól ment a dolga.