Dongó Meg Mohácsi

Olvasási idő: 11 Perc Hol volt, hol nem volt, én se’ tudom hol volt, te se tudod hol volt, volt a világnak két legszélső szegletében két regement, ebből mindegyikből eresztettek el fel-lábra egy-egy katonát. Ennek a két katonának nem volt se’ országa se’ hazája hanem elindult mindegyik a merre az orra állott. Egy nagy városba – ahol épen vásár volt – egyszerre ért be mind a kettő. Elkezdtek a vásárban kódorogni, de se’ nem adtak, se’ nem vettek, mert nem volt miből. Váltig törték a csürhe járást: miképpen lehetne egy kis pénzmagra szert tenni, utoljára mindegyik gondolt valamit. Az egyik kiment az erdőbe, tele szedett egy zsákot gubóval, avval megfordult, ment a vásárba, hogy majd rá szed vele valakit, eladja dió helyett. A másik meg szedett egy zsákra való fűzfa peterkét, azt akarta eladni gyapjú gyanánt.

Sokáig árulgatták a portékájokat, de látatlanból senkinek se’ kellett. Egymással is találkoztak sokszor, de nem szólították meg egymást. Utoljára az, a melyik gyapjút árult, megszóllitotta a másikat:

– Mit árul kend, atyafi?

– Diót. Hát kend?

– Én meg gyapjút árúlnék, de senkinek se’ kell látatlanból, pedig én úgy akarom eladni.

– Én is úgy akarnám a diómat; tudja kend mit? cseréljünk.

Elcserélték a zsákot látatlanból, avval ott hagyták egymást, szaladtak ki a vásárból. A mint kiértek, meg akarta mindegyik nézni, hogy milyen diót, meg gyapjút kapott, akkor látták meg, hogy rászedték egymást. Mindjárt visszafordult mindegyik, a vásár közepén találkoztak.

– No koma – mondja a gyapjus – látom hogy kend is olyan nagy zsivány, mint én, én is olyan nagy zsivány vagyok, mint kend, hanem tegyük össze a keresetünket, együtt csaljuk a világot.

– Nem bánom – felelt a másik – hát hogy hivják kendet?

– Dongónak. Hát kendet?

– Mohácsinak.

Itt a két gézengúz elkezdte törni a fejét, hogy miképen lehetne legkönnyebb szerével, legkevesebb dologgal elélni. Utoljára arra határozták, hogy elmennek szolgálatot keresni. Találtak egy vén boszorkányra, de annak csak egy ember kellett volna, ők pedig egymás nélkül nem szegődtek el; hanem kötötték magukat nagyon az öreg asszonyra. Az öreg asszony váltig mondta, hogy neki csak egy ember kell, hogy ő nálla csak egy tehénnel kell gondolni, hogy mit tudna csinálni két ember egy jámbor tehén körül, hogy igy, hogy úgy; de a két obsitos nagyon bele kapczáskodott, utoljára megfogadta őket. Örült a két obsitos, mint bolond a garasnak, mert hát mi dolog van egy tehén körül? Ugy egyeztek meg, hogy egyik kihajtja a tehenet a legelőre, a másik kitisztitja az istállót.

Első nap Dongó hajtotta ki a tehenet. Szerzett magának egy hosszúszárú pipát, meg egy szalma-széket, hogy majd ha kiér a mezőre, a székre ráül, a hosszúszárú pipára rágyújt, s pöfékel, mint egy török basa; a tehén meg szép csendesen legelget körülötte. Mohácsi se’ akarta magát megölni a munkával: ő meg úgy gondolta ki, hogy reggel kitisztitja az istállót, azután egész nap alszik, csak enni kél föl.

El is indult reggel Dongó, kenyeret szalonnát tett a tarisznyába, a széket a hátára kötötte, a hosszúszárú pipát a kezébe fogta; de alig hogy a városból kiértek, a tehén neki indult a szaladásnak, Dongó utánna, mikor már nagyon kifáradt Dongó, a tehén megállott, legelt egy kicsit, azután megint megindult szaladni. Ez igy tartott egész nap. Szegény Dongó majd kifútta a lelkét, mikor este haza ért. De Mohácsinak se’ ment jobban a dolga. Reggel hozzá fogott a gané kihányásához, de a mint egy lapáttal kilökött, kettővel lett helyette; úgyannyira, hogy csak késő estére lett vele készen. Akkor kiállott az utcz’ajtóba, várta Dongót. Kis idő mulva haza is hajtotta Dongó a tehenet,