Dongó Meg Mohácsi
– Ne emelj már tovább pajtás, megeléglettem már.
Dongóban is felfortyant erre a méreg, hogy őtet igy rászedték.
– Ejnye imilyen-amolyan teremtette, hát téged czipeltelek én?!
– Hát pajtás – felel Mohácsi – tudtam én azt, hogy ha megmondom, hogy mire akadtam, ott hagysz, mint szent Pál az oláhokat, hát csak jobbnak gondoltam igy.
Erre Dongó is megjuhádzott, mert látta, hogy most is ő volt a kutyább; kikérdezte Mohácsit, hogy hát mit talált.
– Egyebet nem pajtás, mint dirib-darab csontot, egeret, békát.
Mindjárt látták, hogy most is megcsalták egymást, de még hogy a vénasszony is megcsalta őket, hát még jobban szidták. Azután elkezdtek tanakodni, hogy miképpen kellene kenyeret keresni, de hát arra határozták, hogy majd csak megélnek valahogy, biz ők nem dolgoznak, ha nem csordúl, cseppen. Nem is gondolkoztak tovább, hanem elindultak azon az úton, a melyik legjártabb volt, s mentek, azt se’ tudták hova. A mint igy mendegéltek, előtaláltak egy korcsmát; ez a korcsma egészen körül volt akasztófával, az akasztófán meg mindegyiken egy-egy ember lógott, de a két obsitos azért bement. Dongó nem állhatta szó nélkül, megkérdezte a korcsmárostól: